A Book Dreams Kiadó oldalán most több romantikus novella érhető el, és amikor van egy kis szabadidőm, akkor szívesen szemezgetek közülük. Az előző értékeléseimnél is említettem a könnyed, romantikus tartalmak iránti vágyamat, amik most igazán jól jönnek a hétköznapok rohanásai között… Azonban most pont egy olyan történetbe botlottam, ahol van szerelem, legalábbis mélyülő érzések, viszont egy jóval komolyabb témát is érint.

Már a legelején felmerült egy kettőség is, mert a borító alapján vártam szerelmet, szenvedélyt, erotikát – legalábbis azokhoz a történetekhez szoktak ilyen stílusú borítót választani az írók – aztán ezeknél sokkal komolyabb kérdéseket feszegetett az írónő, és a fent említett elemeket csak nyomokban tartalmazott a mű. Lehet, hogy ezek a típusú borítók inkább az írónő stílusjegyeihez állnak közel, legalábbis a többi borítója sorába teljesen beleillik, és egyszerűen gyönyörű. Szerintem a boltban simán leemelném a polcról és csodálnám egy darabig.

A fülszöveg:

“Nem vagyok vallásos, de tudom, hogy van valami a halál után. Sosem gondolkodtam rajta, hogy folytatódik-e az élet, vagy esetleg egy új kezdődik.
Amikor Tristan belépett az életembe, azt gondoltam, jól kiszúrt velem a sors. Haldoklom a fenébe is! Isten, hahó?! Ez így eléggé félresiklott, nem gondolod?
Nos, talán mégis jól átgondolta…”

A történetre térve, adott egy főhős, akiről sajnos már a történet elején kiderül, hogy halálos beteg, és ő sem tudja pontosan mennyi ideje van hátra. Már az elején is meglepődtem, hogy nem volt egy heves, felpörgött, akár dühös alkat, ehelyett mintha lenyugodott volna és csendes megadással szemlélte volna a körülötte történeteket. Visszapillantva, még a szülei válását is megértően fogadta, illetve gondolt vissza rá. Mérlegelte, hogy miért is volt ez mindannyiuknak jó, és nem vagdalkózott… Igazán, a betegséggel kapcsolatban sem emlékszek nagyon olyan pillanatra, amikor tombolt volna.

Nem sokkal később az életébe érkezik egy fiú, egy váratlan találkozás folytán, aki hasonlóan nyugodt típus. Mellette van, meghallgatja, szép pillanatokat élnek át együtt, és aztán ennek az egésznek vége szakad… Kicsit olyan érzésem is volt, mintha megtalálta volna benne a lelki társát, valakit, akire bármikor/mindenben számíthat. Mintha egy ütemre dobogott volna a szívük… nehezen tudom ezt megfogalmazni, mert annyira kiegyensúlyozottnak éreztem kettőjük kapcsolatát. A novella végén aztán mindenre választ ad az írónő, legalábbis az olvasás közben felmerülő kérdésekre, és ad egyfajta választ az ennél mélyebb kérdésekre is, amik a túlvilággal kapcsolatosak.

Mélyen elgondolkodtató történet volt, sajnos engem pont ez a nyugalom volt az, ami néha kibillentett olvasás közben. Inkább erős helyzetekkel és nehéz döntésekkel kerülnek hozzám közelebb a szereplők, mint bölcs mondásokkal. Valamiért, utólag visszagondolva, van ez olyan érzésem, hogy itt nem is a történeten volt a hangsúly, vagy a szereplők jellemén, hanem magán az üzeneten, vagy a kérdéseken, amiket felvet bennünk a végén.

Szerintem még újra fogom olvasni egy mélyebb, lelkisebb pillanatomban, és ezt javaslom nektek is, ha egy teljesen különleges, elgondolkodtató történetre vágytok, akkor töltsétek le, olvassátok el!

Ruby több novellája, és könyve is megtalálható a Book Dreams Kiadó oldalán, valamint a facebook oldalán is nyomon követhetitek az újabb novellái érkezését! ;)

Az utóbbi időben valahogy megtalálnak a romantikus történetek, szükségem van arra, hogy egy kellemes, nyugis világban elmerülhessek egy-egy fárasztó nap végén. Pár napja figyeltem fel Gaby Roney új novelláira, és ma úgy döntöttem, hogy letöltöm az egyiket, aminek a címe: Egy csipetnyi Menta a boldogsághoz.

A borító egy vidám és romantikus történetet sugallt, és egy kis plusz jelentett az, hogy egy berni kutyus található rajta. ( Az írónőről köztudott, mennyire közel áll a szívéhez ez a fajta. ) Hiába próbálok visszaemlékezni, eddig még szerintem nem is olvastam ehhez hasonló történetet.

Zsófi és Áron találkozása mesébe illő volt, és szerintem eleve ez a hangulat az egész történetre rányomta a bélyegét. Az olvasó szinte ott érzi magát a parkban azon az őszi napon, minden íz, illat, zaj annyira otthonos és kellemes, hogy nem tehetek róla, én is örömmel figyeltem a dolgok alakulását. Menta meg szinte el is lopta a showt, annyira tüneményes volt.

Egy könnyed kikapcsoládásnak pont megfelelő volt ez a történet, és meghozta a kedvem, hogy felöltözzek és kisétáljak én is a parkba egy jó könyvvel. Másrészt, nem szabad szerintem elmennünk a történetben megbúvó fontos üzenetek mellett sem. Mindig figyeljünk oda a kedvencünkre sétáltatás közben, és kísérjük figyelemmel az állatbarát szervezetek munkáit is. Minden kis segítség, odafigyelés sokat jelent.

Most, hogy jobban belegondolok, ezt a történetet érdemes lehet gyerekeknek ajánlani, illetve tiniknek, mert a nagy történetben megbújnak olyan részletek, amik választ adhatnak arra, mit tegyél, ha egy idegen, elkóborolt kutyával találkozol, hogyan érj hozzá, utána mire figyelj oda, hova érdemes elindulni vele, ha nem találod a gazdáját… és ilyen apró tippek.

Ami kritika a részemről, hogy sajnos igazán egyik szereplő sem rendelkezett komolyabb személyiség vonásokkal. Kedvesek voltak, barátságosak, és tényleg Menta volt az, aki mentette a helyzetet, amibe csöppentek.

Másrészt E/3-ban szerintem jobban érvényre jutott volna a fogalmazás, mert így zavaró volt olvasni Zsófi és a többi szereplő külső adottságait. „… miközben igazítottam szőke fürtjeimet, amit az őszi szél folyamatosan ovális arcomba fújt.” Ezek így sajnos mesterkéltnek hatottak, távolabb toltak a történettől és szegény Gábor bácsitól is.

A Book Dreams Kiadó oldalán megtaláljátok ezt a novellát, és az írónő eddig megjelent könyvét, novelláit, valamint Gaby Roney facebook oldalát itt lelitek!

Olvassatok sokat, kíméljétek a szíveteket! :)

Ma reggel Susannah Skiethen karácsonyi novelláját, a Szikrányi boldogságot olvastam el. Nemrég az írónő megajándékozott két novellájával is, amik a Book Dreams Kiadó oldalán letölthetőek. Az Első látásra című novelláról már az előző bejegyzésben leírtam a véleményemet, most mesélnék nektek Riley és Cole történetéről is.

Bevallom, másra számítottam. Az írónőre jellemző a könnyed, csupa szív romantika, ez a történet a számomra mégis egy picivel többet nyújtott.

A fülszöveg:

Nem terveztem, hogy az ünnepeket magányosan töltöm, de a zűrös múltam nem hagyott más választást. A felejtés reménye hozott Manhattanbe, hogy újra rátaláljak önmagamra és a szikrányi boldogságra, ami visszaadhatná a hitemet.

Azonban tudom, számomra nem létezik csoda. Nem fog varázsütésre minden rendbe jönni, és nem vár rám karácsonyi meglepetés a fa alatt.
Bár elképzelhető, hogy tévedek…

Váratlanul toppant az életembe, azaz inkább én estem az övébe.
Cole Sykes minden, ami elől menekülök. Minden, ami a szívemre nézve veszélyes. És minden, amit mindezek ellenére akarok.

De mi történik, ha a múlt egyszer rám talál?

Lehet, hogy az idei karácsony mégiscsak más lesz, mint a többi?

„Nincs szükségem bonyodalmakra az életemben, és ez a fickó a legérzékibb komplikációnak tűnik, akivel valaha összehozott a sors.”

Nem tudom megállni, hogy ne hasonlítsam össze egy kicsit a két novellát. Amíg az Első látásra tényleg egy romantikus, bájos történet volt, nagyon szerethető főszereplőkkel, addig a Szikrányi boldogság, bár hasonlóan romantikus, izgalmas élethelyzetben találnak egymásra a karakterek, mégis szócsatákkal bőven meg van szórva, és… őszintén szólva jobban meg van írva. Nem figyeltem, mennyi idő telt el a két novella között, de nagyon sokat fejlődött az írónő. Sokkal jobban kifejti a környezetet, a szereplők érzéseit, gondolatait, és valahogy sokkal komolyabbnak, összeszedettebbnek hat, mint az előző novellájában. Az életszerű párbeszédek ugyanúgy megmaradtak, sőt, megkaptuk a csipkelődéseket is, amik szerintem nagyon jót tettek Riley jellemének. Tartózkodó volt, titokzatos, előre érezni lehetett, hogy valami lappang a mélyben, és egyáltalán nem tudta kifürkészni az olvasó, hogy vajon mi… mégis érezhető volt a talpraesett viselkedése mögött a sérülékenysége is. Nehezen nyílt meg Cole-nak, eleinte talán nem is vette a férfit komolyan.

Lassan haladtunk a „ha nem jössz, akkor nem jössz”-től, a „nagyon szeretném, ha maradnál és megbeszélnénk”-ig, és ez nagyon jót tett a regénynek. Igaz, mindkettőjük életében voltak olyan sérülések, amiért nehezen nyitottak egymás felé, és Cole gondolataiba bepillantva, inkább mesélt arról, hogy ebből csak egy egyéjszakás kaland lenne és kívánja Riley-t, mintsem egy örökké tartó szerelemről. Ettől pl. számomra ő is sokkal emberibb lett, és örömmel néztem, ahogy lassan bontakoznak ki az érzései, kötődni kezd a nőhöz.

Aztán az írónő egy nagy csavarral zárta a novellát, amit hívhatunk bátran függővégnek, de ennek is örülök. Jó ez a nyugodt tempó, így sokkal izgatottabban várom én is a folytatást.

Szerettem azt benne, hogy olvasás közben végig olyan érzésem lehetett, hogy ez valóban megtörténhetne. Az út elején vagyunk, még lassacskán ismerjük meg a másikat. Igaz, tapintható a fizikai vonzalom, és lassan egy-egy kis romantikus randi, idilli pillanat is megjelenik, de ennél több még igazán nincsen. Talán csak annyi, hogy Cole kitartóan keresi Riley-t, miközben a nő bár örül ezeknek a közös pillanatoknak, mégis éli tovább az életét, csinálja a napi rutint. Ettől olyan hétköznapi, szerethető hangulata lett számomra a történetnek is. Volt még két mellékszereplő, akikről nagyon szívesen hallanék majd a folytatásban: Nelson és Tina. Az is egy nagy piros pont, hogy egyikük sem hazudtolta meg magát, és gondolok itt főleg Nelsonra. Örültem, hogy nem oldódtak meg a dolgok egy csettintésre, hisz az érzelmeket nem lehet kierőszakolni, max. így pontról pontra közeledni a másikhoz, hátha…

A novellát a Book Dreams Kiadó oldalán megtaláljátok, valamint keressétek fel az írónő facebook oldalát és csoportját is az újdonságokért! ;)

Ui.1. : Az írónő úgy látszik nagyon szereti a pincérnő karaktereket, Riley is az, és ha sietnie kell a munkába, akkor taxiba pattan. Gondolom, New Yorkban ez nem is olyan meglepő, én mégis pislogtam. Jól megy azért a főhősnőnknek! :D

Ui.2. : „Nem vagyok semmi rossznak az elrontója.” Ezt a szöveget eddig csak pasik szájából hallottam randikon. :D És akkor is a szemem forgattam… max. nem vagyok semmi jónak az elrontója! A rosszat még hova akarnánk tovább rontani…?

Ui.3. : A borító gyönyörűszép, nekem valamiért a Love Story c. film jutott róla eszembe. <3 Azonban nem értem, hogyan passzol a történethez? Miért esett pont rá a választás...? A történet inkább a zajos város, a klub és talán a jégpálya hármasa között ingázik.

A Book Dreams Kiadó csoportjában olvastam pár nappal ezelőtt Susannah Skiethen írónő posztját arról, hogy február 12.-én egy Szikrányi kibeszélőt szeretne tartani az írói csoportjában. Szikrányi boldogság című novellája még decemberben jelent meg, és volt egy másik romantikus novellája is, amivel régóta szemeztem: Első látásra.

Most volt egy kis időm, és őszintén szólva a sok pörgés mellett szükségem van egy kis lazításra is, ezért arra gondoltam, hogy a héten megismerkedek majd a novelláival, így aztán jobban figyelemmel kísérhetem a kibeszélő napot is.

Az biztos, hogy gazdagon kínált kikapcsolódást és romantikus pillanatokat is a novella, amiről közben kiderült, hogy nem is olyan rövid, mint amire számítottam. Kereken hatvan oldalas.

A fülszövegére nem is kerestem rá olvasás előtt, így teljes mértékben csak a történetre, a szereplőkre bíztam magam. Ezt azért is hangsúlyoznám ki, mert mint tudjátok, nagyon szeretek fülszövegeket olvasni – és írni is – nem is veszek meg úgy egy könyvet, hogy el ne olvasnám előtte a hátoldalát, illetve a fülszövegét. Szeretem, ha felkeltik a figyelmem, és abból a pár mondatból általában már sikeresen le is tudom szűrni, hogy nekem fog szólni a könyv, vagy éppenséggel nem.

A fülszöveg:

Az Első látásra című novella esetében így teljesen tiszta lappal indultam, aztán azt vettem észre magamon, hogy egyre jobban kezd érdekelni a történet. Egyáltalán nem volt egyszerű Mia és Kyle közös útja, ha fogalmazhatok így. Az egymásra találást inkább Mia nehezítette meg, bár az ő aggodalmait is teljes mértékben meg tudtam érteni. Magam is eléggé hűséges, ragaszkodó típus vagyok, és miért váltanék a bizonytalanra, ha ott áll mellettem egy biztos pont, ami/aki már az enyém?

A történet ezerrel süvített előre, hol érzékeny témákat érintett, hol szórakoztató volt, de az egészre rányomta a bélyegét az írónőre jellemző nagyon romantikus, kedves látásmód. A fő női karakter szerethető, barátságos, nyugodt típus. Tipikusan az a megbízható barát, akihez bármikor fordulhatsz. Mellesleg egyáltalán nem nyomulós, szépségével kérkedő valaki, hanem hagyja, hogy a férfi meghódítsa őt és a kedvességével, bájával veszi le a másikat a lábáról. Az élet legtöbb területén magabiztos, csak ami a párkapcsolatokat illeti, ugye…

Kyle pedig tényleg azaz álom pasi, akihez sok nő szíve húzna. Nem csak külsőre helyes, hanem van egy belső tartása is.

A novellát nehéz letenni, olvastatja magát, észre sem vettem, máris a végére értem. Azonban el kell árulnom, hogy két dolog is zavart, vagyis két szereplő. Az egyik a legjobb barátnő, a másik Mia pasija. Talán mert az én barátnőim mindig nagyon tapintatosak hozzám, ezért sem szoktam hozzá, hogy csak így a fejemhez vágják, hogy a pasimról miket gondolnak. Jill egyáltalán nem válogatja meg a szavait, számomra ez sokszor sértően is hatott, gúnyolódott Mia barátján. Nem értettem ennek az okát. Persze, volt egy-két dolog elhintve – ezeket most inkább nem spoilerezném el, olvassátok el ti magatok –, de ha már olyan karakán jellem, akkor miért nem mondta el kerek perec? Csak utalgatott, közben meg azonnali változást várt a barátnőjétől. Ilyenkor szerintem nagyobb megértésre, empátiára van szükség. Mégis hogy lépne ki valaki egy hosszú kapcsolatból egy felkiáltásra. El kell felejtened őt! Tedd túl magad rajta! Lépj már ezen túl! Szakíts vele és kész! Szóval, ezek a típusú mondatok szerintem egyáltalán nem segítenek. Mintha meg sem akarta volna érteni, hogy mi megy végbe Miában. Jaj, csak szakítasz a pasiddal, mi az neked? Utána bújj ágyba az egész várossal, nőci, semmiség! Persze, biztosan jót akart Miának, csak szerintem elég rossz eszközökkel próbálta őt terelni. De ebből a szempontból Kyle is megtévesztésig hasonló volt. Szerintem nagy szükség lett volna mindkét fél esetében egy kis leírásra, ahol talán a múltjuk közös pillanatait láthatom, közös élményeiket, még több beszélgetést.

Itt jegyezném meg, hogy nagyon jó, valósághű párbeszédekkel volt tele a novella, és ezek is sokkal közelebb hozták a szereplőket, és eleve az adott szituációkba sokkal jobban bele tudtam így élni magam.

Mia pasija pedig… Hát, én se igazán értettem, hogy miért van vele Mia, de ennek az oka igazán az, hogy nem is éreztem Mián a kötődést hozzá. Amikor mások szapulták, nem állt ki igazán érte, pedig ha az én pasimat valaki bántaná… Nagyon meg volt könnyítve így Mia dolga, hogy egyszerűen se érzelmi, se szexuális kötődést, vonzalmat nem érzékeltem a karakterén. Ezzel pedig az olvasók is könnyű helyzetben vannak, mert van egy rossz fiú, akiről az elejétől fogva sejteni, hogy rossz lesz, hisz mindenki ellene van, és van egy jó fiú, akinek szurkolhatunk. Lehet az én bajom, de szeretek meglepődni a végén, amikor kiderül, hogy a rossz az tényleg rossz, vagy csak egyszerűen  egy hétköznapi alak, aki bevallja töredelmesen Miának, hogy elfáradt a kapcsolatuk, így nem kell a legsátánibb alakká sem válnia a végére…

De ugorjunk vissza az elejére! Talán azért is volt ez ilyen. Könnyed, szórakoztató, álomszerű, romantikus, mert nagyon jó lenne a való életben ennyire világosan látni és ilyen találkozást megtapasztalni.

George karakterét ki ne felejtsem! Imádtam!

És valamiért úgy érzem, hogy kellene ennek a történetnek egy folytatás… Ti is így gondoljátok? 

Susannah Skiethen könyveit megtaláljátok a Book Dreams Kiadó webshopjában, valamint az írónő facebook oldalát itt, csoportját pedig itt lelitek!

Olvassatok minél többet, ez a novella garantáltan kellemes perceket fog okozni! ;)

Nina Collins idén is egy csodaszép karácsonyi novellával örvendeztetett meg minket. Tavaly Az őrangyal című novellával csalt könnyeket a szemünkbe, aminek a főszereplője egy ötéves kislány volt, most pedig egy felnőtt, családos ember: Danny.

Mondanom sem kell, az írónő ezzel a történettel is simán a szívembe talált.

Nemcsak maga a történet fogott meg, hiszen a finom utalásokkal, az írónő lassan a megoldás felé vezeti az olvasókat. Szerintem sokunk már az első oldalak után érzi, hogy mi lesz itt a végkifejlet, az igazán fontos mondanivaló. A történeten kívül, a főbb karakterek személyisége az, ami meg tud engem nyugtatni. Mint Az őrangyal című történet Nancyje esetében is, itt is éreztem, hogy Danny egy igazán nyílt szíve, jó ember. Az a tisztesség, megbízhatóság pedig szinte leugrott a lapunkról, és nem volt nehéz a helyébe sem képzelnünk magunkat. Talán kellett egy kis „lökés” is, Danny esetében ezek az édesanyja szavai voltak, de erre is szerintem hasonló esetben mindannyiunknak szüksége van. De az is lehet, hogy ez a belső hang, a lelkiismeretünk hangja.

Danny története valahol igazán egyszerű, mégis egy fontos döntéssel jár együtt, hiszen ez nem csak magáról szól, hanem a családjáról is. Amikor felismerjük azt, hogy a saját boldogunk mellett kicsit előtérbe helyezhetjük másokét is. Így a Karácsony szelleme nem csak az ajándékokat jelenti, hanem a társaságot, a szeretteinkkel együtt töltött perceket.

Tényleg gyönyörű írás volt!

Látogassatok el Nina Collins írónő facebook oldalára, illetve a molyon is értékeljétek a novellát.

Az őrangyal és A legszebb ajándék is ingyenesen letölthető a Book  Dreams Kiadó oldalán.

Még Karácsony este olvastam el Nina Collins novelláját, és mindenképp úgy éreztem, írnom kell nektek róla pár sort.

Egy olyan történetet ismerhettem meg, ami egyben volt mesés, szívmelengető és a valóság izgalmával, nagy kérdéseivel teli. De legfőképp azért mesélnék nektek róla, mert olvasás után megfogant bennem a gondolat, hogy ezt még biztosan el fogom olvasni, pont ilyen történetekre van szükségem így ünnepek tájékán.

Nina Collins Az őrangyal című novellájában megismerhetjük a kis Nancyt, akinek a szülei nem sokkal azelőtt árulták el, hogy kistestvére érkezik. A kislánynak barátnője is mesélt már arról, milyen érzés több kis testvérrel osztozkodni, Nancy számíthat rá, hogy az új jövevény össze fogja nyálazni a kedvenc mackóját. Ezért Nancy arra az elhatározásra jut, hogy begyűri Brumit a hátitáskájába, majd nekivág vele a sötét, havas útnak a nagyszülei házához.

A kislány végig nagyon édes és valóságos volt. Minden szava, gondolata érthető volt, pont olyan ártatlan, gyermeki, amilyet elképzelnék egy ötévestől, ezért is hatott meg annyira ez a novella. Együtt éreztem Nancyvel, közben féltettem őt, és nagyon reméltem, hogy találkozik valakivel, aki vigyázni fog rá és a megfelelő útra tereli. Leginkább hazafelé.

Izgalommal olvastam végig a történetet, és néhol nekem valóságosabbnak hatott, mint ahogyan egy kis karácsonyi történettől várná az ember, de pont ezért is volt ennyire hiteles. Egyrészt ott volt Nancy félelme a kis testvér érkezése miatt, szüksége volt rá, hogy valaki megnyugtassa őt. Másrészt az olvasóban is felmerül egy kis félsz a kis Nancy útja miatta, vajon épségben hazajut –e majd?

Szerencsére az írónő „szorosan tartotta az olvasók kezét is” és megfelelő pillanatban érkezett a felmentő sereg, egy jó barát, aki egy tanulságos mesével állt elő.

Bátran javaslom mindenkinek, aki még nem olvasta volna ezt a novellát, de azoknak is, akik már rátaláltak, mert újra és újra meg tudja melengetni az ember lelkét és egy kis reményt, ünnepi érzést ad ebben az év végi nyugis időszakban.

A novella a Book Dreams Kiadó oldalán ingyenesen letölthető: ITT

Nina Collins facebook oldalát itt érhetitek el, vagy molyon is megtaláljátok! 

Az utóbbi hónapokban elég sok magyar író könyvét megvásároltam, minél több munkásságát szeretném megismerni, és már legalább negyven könyv biztosan áll a polcomon. Kopácsi Krisztina könyvét már elég régóta kinéztem magamnak. Főleg a borító fogott meg. Tipikusan olyan könyv – legalábbis a számomra -, amit ha meglátok a könyvesboltban, akkor a borító miatt biztosan le fogom venni a polcról, mert érdekel, hogy vajon milyen történetet rejt. Szóval a borító már régebben, megjelenéskor is megfogott, de aztán elolvastam a fülszöveget, és onnantól kezdtem el dacolni magammal: mi közünk lenne egymáshoz, biztos nekem fog majd szólni ez a könyv? Úgy éreztem, hogy túl sokat elárult a fülszöveg, a nagy alapköveket biztosan, amik aztán a történet kifutásához vezetnek. De, kanyarodjunk vissza az elejére. Magyar íróktól szeretnék olvasni mostanában, ezért a Fagypont c. könyvet is előre vettem az olvasási listámon… és tegnap sikerült a végére jutnom.

A történet.

Ashley Hall lakberendezőként dolgozik és egy gyorsulási-rally? versenyen találkozik egy férfival, aki elrabolja a szívét. Már az első alkalommal felkeltik egymás figyelmét, nem is érzéki, hanem inkább romantikus értelemben. Aztán az élet úgy hozza, hogy a lány az egyik új munkája során is belebotlik Ridge-be. Lassan megismerkednek egymással, randizni kezdenek, Ashley jobban megismeri a férfi családját, közben a saját családjában fokozatosan romlanak a dolgok. És Cameronról se felejtkezzünk el, aki mint harmadik fél bukkan fel újra és újra, hogy kicsit megnehezítse a szerelmesek életét.

Nagyon sok mondanivalóm lenne, de azt hiszem, kezdem az elejéről.

A borító.

A borító alapján én azt hittem, hogy egy krimi, lélektani thriller kerül majd a kezembe. Aztán elolvastam a fülszöveget, és szembesültem a szerelmi történettel. A könyvet olvasva tisztult kicsit a kép, a két zsáner keveredett egymással. Hol az egyik volt erősebb, hol a másik.

Szerettem, hogy a két szereplő lassan ismerkedett meg egymással, és nem volt azonnal kimondva, sem érzékeltetve, hogy: ő az igazi. Inkább minden egyes találkozással egyre erősödött köztük a kötelék, és mi is jobban megismerhettük őket és a környezetüket is.

Nagy pozitívum volt számomra, és érezhető, hogy az írónőnek van mondanivalója, és elég hosszan tud mesélni is, mert  egy majdnem ötszáz oldalas könyv lett a Fagypont. Szerettem a sok párbeszédet, mivel ritkán találkozok olyan könyvekkel, ahol túlnyomó részben a párbeszéd dominál, és ezek mindig nagyon életszerűen voltak megírva. Azonban itt meg kell említenem azt is, hogy...

Nekem picit sok volt a mellékszál. Néhány találkozást, beszélgetést a mellékszereplőkkel simán kihagytam volna a regényből, mert nagyon belassították a történéseket, a regény dinamikáját. Megakasztották sajnos néha ezzel a történet ívét. Amikor épp elindult egy gondolatsor a fejemben, vagy ráéreztem a két szereplő közti kapcsolatra, akkor megint visszazuhantunk a szürke hétköznapokba. Az egész könyv cselekménye jobban működött volna egy szappanoperában, sorozatban forgatókönyvként, ahol a kamera először mutatja a szerelmeseket, majd aztán csak az egyik felet, aki elmegy a munkahelyére, ott beszélget a munkatársakkal, aztán érkezik az ügyfelétől egy hívás, majd elmegy az ügyfele lakására, akinek a beszédéből vagy testtartásából már érződik, hogyan viseltetik a főszereplő iránt. És lehetnek akkor ilyen-olyan sejtéseink. Mert így könyvben, ez nagyon sok volt.

Alapvetően rengeteg szereplő volt. Ashley, Ashley két barátnője, Ashley három munkatársa, Ashley szülei, és Ridge oldaláról is legalább tíz új ember képbe került. Sokukról csak említést tesznek, de néhánnyal van konkrét beszélgetés is. Pl. amikor Liam és Ridge elmennek a kedvenc zenekaruk koncertjére, és ott magához ragadja a szót az énekes is...

Ezért is nehéz véleményt írni a könyvekről, mert én is utólag teszem, amivel már csak max. a következő könyvre adhatok tippeket, hisz a Fagypont is már megjelent. Sőt, az is teljesen benne van, hogy az írónő teljesen másképp gondolja ezt az egészet, és neki pont ez a dinamika tetszett.

Engem sajnos olvasóként zavart, mert nagyon szerettem volna belekapaszkodni egy szereplőbe vagy eseménybe és ez így nem mindig sikerült. Voltak olyan szereplők, vagy csak említések, amik azt hittem, hogy hatással lesznek majd Ridge és Ashley jövőjére, illetve kapcsolatára, de ahogy felbukkantak úgy tűntek el. Az események is sajnos két részre oszlottak: volt olyan, amit a főszereplők el sem mondtak egymásnak, volt olyan, amit elmondtak, de azt azonnal meg is oldották a másik segítségével. A könyv főleg a párbeszédekre épít, jóval kevesebb a leírás benne. A párbeszédek nagyon átgondoltak, valahonnan, valahová haladnak, és életszerűek, hétköznapiak. Számomra ez jelentette a könyv erősségét is, mert így valóban olyannak tűnt, mintha akár a szomszédaim beszélgetését hallgatnám. Emiatt közel kerültek hozzám a szereplők. És talán emiatt is volt meglepő, hogy egyes dolgokat nem meséltek el egymásnak, nem éreztem rajtuk a feszültséget, szinte egy vállvonással kezelték, léptek is tovább, mert a következő nap, a következő helyszínen már várt rájuk a másik bonyodalom, amit kezelni kellett. Szinte fájt, hogy nem volt egy perc nyugtuk sem. Olyan, amikor igazán megismerhettem volna Ashley-t és Ridge-t. ( Még nem mondtam, de nagyon örültem, hogy felbukkantak a könyvben kevésbé "agyonhasznált" nevek is. Pl. a Ridge férfinévvel eddig máshol még nem találkoztam. )

Érdemes lett volna kicsit egyensúlyba hozni a párbeszédeket és a leírást. Kevesebb beszélgetéssel, kevesebb bonyodalommal, szerintem pont annak a kettő-háromnak nagyobb súlya lett volna, és jobban át lehetett volna érezni a végén a fájdalmukat. Számomra pl. Cameron és Tina is izgalmas szereplőnek számított, mégis az írónő rongybabaként ráncigálta őket ide-oda. Sajnos nem történt igazán karakterfejlődés, igaz mélyebben megismerhettük a főszereplőket, bepillantást nyertünk a mindannapjaikba, de a szívükbe nem igazán... Akiknek pedig rosszat dobott a gép, azok nem voltak képesek ezen változtatni.

Ashley maradt végig a jó, aki  pont a megfelelő férfihoz vonzódik. Ha kétsége támadt az is egy rövidebb ideig tartott. Akkor Cameron mellé állt, de ahogy meg tudott valamit a barátnőjétől Cameronról, máris ellene fordult, és azonnal visszament Ridge-hez. ( Szó szerint. Talán néhány óra alatt történt meg a váltás. ) Nem beszélte meg Cameronnal, csak később, amikor már újra együtt volt a szerelmével. Néha olyannak tűnt, mint aki először csak azzal törődik, hogy neki legyen jó, és ha már az ő része el van rendezve, akkor utána foglalkozik a többiekkel. Cameron helyzete pedig sajnos minden egyes jelenettel egyre rosszabb lett. Igyekeztem megérteni őket, csak pont ezeknél a jeleneteknél hiányoztak az őszinte beszélgetések. Persze, ha ezek megtörténtek volna, akkor nem biztos, hogy elértük volna a végén azokat a fordulatokat, de akkor max lettek volna más típusú meglepetések.

Tina esete meg sajnos jó példa volt arra, hogy mennyire nem hallgatták meg egymást néha – a fontosabb alkalmakkor – a szereplők. SPOILER.  Ridge helyében az elején már azonnal tisztáztam volna magam Ashley előtt, hogy még véletlenül se higgye azt, hogy Tina a barátnőm/szeretőm/menyasszonyom. Jó pár hónappal hasonló okokból sikerült – szerintem végleg – félretennem egy könyvet Vi Keelandtől, mert nála is nagyon hasonló alapfelállás volt. Felbukkan az a férfi, akihez a nő vonzódik, és megbízást ad a cégnek, a nő pedig sehogy sem tudja rábeszélni a főnökét, hogy ne neki adja a projektet. Ilyen esetben mindig azt várnám, hogy a nő majd elmeséli a főnökének, hogy: nézd, ezzel a férfival történt köztünk valami, és nem szeretnék kellemetlen szituációt. Ha a főnök nem enged, akkor is egy beszélgetést megkísérelnék. És ebben a könyvben is volt egy hasonló momentum, Ashley azonban, ahhoz képest, hogy milyen talpraesettnek gondolnánk, igazán nem tesz semmit. Talán az első komoly megbízását nem akarta kockáztatni, csak számomra fura volt, hogy voltak annyira jóban Gloriával, hogy elmesélhette volna neki a szitut. Ellenben az is hatalmas kérdőjel lett, hogy ő összejött Ridge-el, viszont meg sem fordult a fejében, hogy a barátnőjét, aki rajong Ridge legjobb barátjáért, összehozza vele. Persze, meg volt magyarázva ez, hogy Liam nőfaló… Csak számomra ez is annyira evidens lenne, legalábbis megbeszélném ezt a barátnőmmel. De Ashley még a végén is a saját igazát szajkózta, és fenyegette Liamet. Mindketten egyszerű, dolgozó lányoknak tűntek, akiknek nagy lépés, ha az elit, felső tízezer világába csöppennek. Csak miután Ashley-nek sikerült bekerülnie, a barátnőjét már azzal az indokkal elutasította, hogy: nem, mert Liam nőfaló.

Nagyon sok gondolatom van ezzel a könyvvel kapcsolatban is, és elsősorban ez azért lehet így, mert nagyon más, mint az eddigiek, amiket eddig magyar szerzőktől olvastam. És ez a felismerés a legjobb, hogy mindenki stílusa ennyire más, ennyire megkülönböztethető. Két dolgot mindenképp szeretnék még kiemelni, az egyik az erotika, a másik pedig a krimi vonala. Amikor ezekről volt szó a könyvben, azokat a részeket sokkal erősebbnek éreztem. Passzolt hozzájuk az írónő stílusa is, sokkal jobban átadta őket, mint a romantikus szálat vagy a hétköznapi kapcsolatokat. Az erotikus részek gyönyörűen ki voltak fejtve, pont ízlésesen és teljesen átjött a szereplők közti kémia is. Olyankor éreztem azt, hogy na igen, ennek a két embernek köze van egymáshoz.

A leíró részek az érzelmek szempontjából szerintem a jövőben nagyon fontosak lennének, mert itt is, ha egyes jelenetek, találkozások csak a szereplő szemszögéből el vannak mesélve, és tudom azt, hogy mit érzett abban a pillanatban, akkor az sokkal közelebb hozta volna hozzám a karaktereket. Nem csak azt látni, amikor Ashley belép egy lakásba, hogy a fal színe fehér vagy zöld, hanem azt, hogy amikor körbepillant, az milyen hatást vált ki belőle, és milyen képet fest számára a benne élőről.

Ti olvastatok már Kopácsi Krisztinától?

Látogassatok el facebookon az írói oldalára, és a NewLine Kiadónál megtaláljátok az eddig megjelent könyveit! Én biztosan fogok még olvasni tőle!

VIGYÁZAT! ÖMLENGÉS VESZÉLY!

Általában igyekszek nem elfogultan nyilatkozni a kedvenc íróimról, ám most eléggé nehezemre esik majd. Jennifer Crusie könyveit olyan, mintha ősidők óta ismerném, pedig még csak alig egy, másfél éve lehet, hogy rátaláltam. És azóta is olyan érzésem van, mintha a lelkemből beszélne, mintha rólam írna. Nagyon sokat számít(hat) a zseniális fordítás is, mert Jennifer szarkazmusát, kissé nyers, piszkálódó, morcos megjegyzéseit még inkább érvényre juttatja. Olyan, mintha tökéletes közeg lenne számára a magyar nyelv.

Kezdeném azért megint az elejéről, a kályhától, mert így talán jobban megértitek, mennyire messze mentem el rajongásomban. Elkezdtem összegyűjteni Jennifer összes magyar és angol nyelven megjelent könyveit. Némelyik nem is rendes könyvben jelent meg, hanem csak egy-egy romantikus füzet formájában. Pár hónapja észrevettem, hogy a Harlequin kiadott egy Tiffany füzetet, amiben Jennifer Ízlések és pofonok c. novellája szerepel. ( Szerintem ez a legszebb és legméltóbb kifejezés rá, ha novellának hívom. Közel száz oldalról van szó.) Annyira tetszett a fülszövege, és mivel alapvetően egy Jennifer Crusie történetről volt szó, ezért mindenképp meg akartam vásárolni, de hiába kutattam utána hónapokig. Legalábbis nekem hónapoknak tűntek, de lehet kevesebb volt azért annál…Végül az antikvárium oldalán akadtam rá… egy Tiffany csomagban, ami 192 füzetet tartalmazott. Magas ára volt, engem csak egyetlen füzet érdekelt, de hiába írtam nekik levelet, azt válaszolták, hogy nem tudják megbontani a csomagot. Aztán volt az oldalukon pár hete egy akció. Baglyokat kellett gyűjteni. Mindegyik el volt az oldalon valahova rejtve, és én természetesen délutános műszakból hazaérve, este 23 órakor elkezdtem őket felkutatni. Ha már ott voltam, akkor több könyvet is bedobtam a kosaramba. Így vásároltam meg aznap olyan éjfél tájban aztán 192 darab Tiffany füzetet, és 5 könyvet is… Küldtek egy ajándék könyvet mindehhez és egy óriás dobozban postázták, amit alig bírtam megmozdítani, csak ide-oda vonszoltam lakáson belül. Ja, és kiderült, hogy a Tiffany füzetek közt lapul még egy Jennifer Crusie kötet is. Ami amúgy már megvolt nekem, de azért ami Jennifer, és ami ennyire ritkaságszámba megy, hát annak nem lehet nem örülni, és kincsként kell őrizni. Azt így a végén hozzátenném, hogy a füzetek gyönyörű, szinte olvasatlan állapotban kerültek hozzám.

Jennifer történeteit azonban nem lehet csak úgy elolvasni. Nekem ahhoz időt kell találnom, olyan alkalmat, amikor van legalább egy-két napom, amikor senki sem zavar, és semmilyen programom nem szakíthatja meg az olvasást. Mert olyankor átkerülök egy másik világba, valahova, ahol a lelkem nagyon jól érzi magát, és onnan nagyon nem szívesen szakad ki. Ezért vártam az olvasással legalább két hetet, és tegnap este vettem magamhoz az Ízlések és pofonok c. kötetet.

A történet.

Tess egy hippi kommunában nőtt fel, a szeretet, egymás elfogadása, a béke fenntartása az életében elsődleges jelentőségű. Nagyon szabad szellem, ez a testi élvezetekre is vonatkozik, és egyáltalán nem nyűgözi le, sőt riasztja a pénz,a gazdagság és a becsvágy. Kirúgják a munkahelyéről, illetve kiderül, hogy a szervezet, ahol dolgozik nem tudja pénzzel honorálni a munkáját, de még így is maradna náluk, hogy a gyerekeket önkéntes alapon taníthassa. Aznap délután megjelenik a lakása előtt Nick, volt kedvese, aki jogászként dolgozik és sürgősen szüksége lenne egy barátnőre. 

Tudom, sokan azt gondolnák, hogy egy újabb átlagos sztoriról van szó, ahol a szerelmesek veszekednek, az ágyban kibékülnek, mert végül is vonzódnak egymáshoz. Jennifer Cruise köteteinek azonban megéri adni egy esélyt. Ezek igazán különleges csemegék.

A karakterek lehet sablonosnak tűnnek, de egyáltalán nem azok. Mindig van háttértörténetük, motivációik, szóval sosem a levegőbe beszélnek. Felismerhető jellemvonásokkal rendelkeznek, az ember nem keveri őket össze, és mind fejlődnek a történet során. Nem hiába, Jennifer az egyik kedvenc írónőm, és szeretnék egyszer annyira jól írni, mint ő, mert itt valóban követni kell a történetet. Megjegyzem, a könyveiben tud kiteljesedni a leginkább, mert akkor szerteágazhat a cselekmény, és jóval több szereplővel „dolgozhat”. És itt visszatérnék a fordítók zseniális munkájára is, mert szerintem tökéletesen sikerült visszaadniuk azt a nyelvi humort, apró megjegyzéseket, szurkálódást, belső monológot, ami a szereplők fejében végbe megy. Muszáj erre egy példát hoznom, de a Száguldás a szerelembe c. regény első oldalain, amikor a főszereplők első találkozását írja le, na ott nem csak a szereplőket ismerjük meg, nem csak az ő beszélgetésüket „hallgatjuk” végig, hanem közben az iroda szinte lerohad, tönkremegy körülöttük ( hősnőnknek hála ). Na, és ahogy ezek a szálak egymással párhuzamosan futnak, mindenféle trágár kifejezést mellőzve elénk vannak tárva, az valami hihetetlenül vicces volt. Ezért nehéz elhinnem, amikor azt mondják, hogy egy újabb romantikus könyv, klisés karakterekkel, mert Jennifer esetében sosem arról van szó, hogy azonnal a falnak szaladnánk, vagy épp az ágyba. Hanem általában mindkét szereplő megkapja a maga arcul csapását azzal, hogy találkozik a másikkal és fordul egyet a világuk.

" - Kérlek, valahol máshol fulladj a vízbe! Különben egy vagyont akaszt le rólam a biztosító. Arról nem is beszélve, hogy soha senki sem áll többet szóba velem, ha híre megy, hogy a társaságom öngyilkosságra készteti a hölgyeket.

" - De én nem akarok öngyilkos lenni. - Tessben másfajta gondolatok merültek fel. A sötét éjszakai égbolton egy szinte tökéletes test körvonalai rajzolódtak ki fölötte. A férfi válla széles volt, a csípője keskeny. Az izmos mellkas és az inas végtagok tökéletessé tették az összhatást. A holdfényben úgy csillogott Nick bőre, mint a fényesre csiszolt bronz. Valami veszélyes és sötét erő áradt belőle, valami féktelen és izgatóan tilalmas dolog. Tessnek lett volna néhány ötlete ezzel kapcsolatban...

- Jé, tényleg, hiszen te meztelen vagy!

- Csak nem tilos meztelenül fürödni a magánmedencékben?

- Nem, csak esetleg erkölcstelen. De ezt beszéljük meg inkább az ágyban.

- Azt hittem, hogy szakítottunk.

- Szakítottunk is. Amíg a lakásodból romhalmaz nem lett, és ennek következtében az én medencémben kötöttél ki. Emlékszem, hogy soha többé nem akartalak látni, bár arra már nem, hogy miért. "

Az Ízlések és pofonok c. novellában sem volt ez másképp. Tess és Nick folyamatosan egymáshoz csiszolódik. Nekem kicsit újszerűen hatott – legalábbis Jennifer előző könyveit olvasva –, hogy a szereplők már ismerik egymást, és Nick felkeresi Tesst a lakásán. Aztán kiderül, hogy találkoztak ők, Tessnek volt egy barátja, aztán a szakítás után Nick vállán sírta ki magát, aztán összejöttek, majd Nick ezt jól elbaltázta. De egyikük sem tette túl magát a másikon. Vonzódnak egymáshoz, jó szellemi partnerei is egymásnak, azonban főleg Tessben van egy alap kételkedés a férfi iránt.

Nick jogász, és egyik volt évfolyamtársával, barátjával, dolgoznak annak apjának irodájában. Nick már így is sokra vitte, híres ügyfelek keresik meg, sok pénzt keres, luxus lakásban él, luxus kocsit vezet, és igyekszik vigyázni a jó hírére is, amit Tess pikk-pakk tönkre tehet. Tess nem szeretne ruhatárat cserélni, sem lakatot tenni a szájára. Szókimondó viselkedése és extrém helyeken való szexuális felizgultsága Nicket is veszélybe sodorja. Nicknek tetszik, ahogy Tess beragyogja, színesebbé teszi az életét, azonban próbálja őt mérsékelni hol több, hol kevesebb sikerrel. Mindketten iszonyat szerethető karakterek, akik igyekszenek csiszolódni egymáshoz. De ez nem mindig sikerül. Imádtam pl. azt a részt, amikor legjobb barátnője mossa meg Tess fejét és magyarázza el, Nick mennyit veszíthet a lány őrültségein. Sőt! Szembesíti azzal barátnőjét, hogy azt mondja magáról, hogy ő mindenkit elfogad, de mégis ez a „mindenki” a különc, szegény sorban lévő, akár más szexuális beállítottságú emberekre vonatkozik, azonban az átlagos életet élő emberekre nem. Pl. Nicket is amiatt ekézi, mert az otthonában fehérek a falak és nincs benne semmi pezsgés. Pedig a férfi csak jól keres, sokat dolgozott érte, hogy neve legyen a szakmájában, és végre megteheti, hogy jó anyagi körülmények között éljen, ne aggódjon a holnap miatt. Ez utóbbit pl. később Nick árulja el neki, amikor a múltja kerül szóba.

Szóval meglepett, és nagyon jól esett, hogy itt nem csak a szokásos „fogadj el, ahogy vagyok” szöveg ment, és a megsértődés, ha ez elsőre nem ment, de arról sem szólt, hogy a „szex megold mindent”, hanem tényleg boncolgatni kezdték a problémákat és igyekezték megérteni egymást. Bár erre így a novella hosszúsága miatt nem adódott sok idő, mert közben volt egy kis nyomozás is, amin együtt kellett gondolkozniuk és megoldani a történet végére. ( Ez is egy sajátos jellemzője Jennifer könyveinek. Nem csak a szereplők szerelmi életéről szól, hanem be van vonva a családi háttér, a barátaik, azoknak a bajai, sőt van egy krimi szál is, valami totál homály, amit meg kellene oldaniuk. ) Olvasás közben pl. az is felmerült bennem, hogy Jennifer mennyire nem akar üres szavakkal dobálózni, és egyes tulajdonságok nem csak úgy el vannak mondva valakiről, hanem az a személy tényleg annak megfelelően viselkedik, és a cselekedeteiben és megjegyzéseiben tetten lehet érni Tess magabiztosságát, makacsságát vagy szabadság iránti vágyát. Néha komoly szócsaták dúlnak az asztal körül, mert csomó más-más típusú szereplő van eltérő véleményekkel, motivációkkal stb.

 Még az elején írtam, hogy igyekszek nem elfogult lenni, és azt hiszem negatívumként azt tudom kiemelni, hogy mivel ez egy történet volt, így Jennifer világa nem teljesedett ki, úgy ahogy az szokott lenni. Sőt. SPOILER. Olyan boldog befejezést kaptunk, hogy csak pislogni tudtam, mert totál hihetetlen volt, hogy a végén minden megoldódik és mindenki a megoldásra törekszik. Nekem legalábbis akadt fenntartásom egy-két alakkal kapcsolatban és az a beszélgetés a végén túl hamar terelődött jó irányba, hogy aztán boldog befejezés legyen… De persze, más olvasni 400 oldalban és más 100-ban.

Még néhány apróság.

A borító tökéletesen passzol. Nem hiszem el, hogy tudtak ennyire beletrafálni. Tess hosszú, vörös hajú, kék, kapott blérezéhez ragaszkodó nőszemély, míg Nick sötét hajú, és elől a homlokába hull egy tincs… hm.

Talán nem emeltem még ki teljesen, de Jennifer tényleg nagyon szarkasztikusan és viccesen fogalmaz, és pl. teljesen eltalálta az én humorérzékemet. Már az első oldalon felragyogott az arcom, annyira imádtam minden sorát… aztán elkezdte felvezetni a sztorit, jöttek sorban a szereplők és a hatodik oldalon már hangosan kacagtam.

Baromi nehéz beszerezni ezeket a füzeteket, de a könyvekkel tehettek egy próbát. Sőt, első sorban Jennifer könyveit ajánlanám, mert ott nagyon ki tud bontakozni. Az első oldalak után aztán majd rájöttök, hogy mennyire áll közel a szívetekhez és az ízlésetekhez, mert az értékeléseket olvasva, eléggé megosztó tud lenni.

Első körben a molyt javasolnám, ahol megtaláljátok a könyveit, és elolvashatjátok a hozzájuk tartozó fülszövegeket is. Ha bármilyen segítségre lenne szükségetek egy könyvvel kapcsolatban, akkor nyugodtan írjatok üzenetet! És most vettem észre, hogy sosem szólítottam írónőnek Jennifert Crusie-t, és ez higgyétek el, egyáltalán nem bunkóságból történt, hanem egyszerűen annyira közel áll a szívemhez, és ritkán van ilyen egy íróval, amikor valakit a történetei alapján testvérednek, lelkitársadnak, barátodnak érzel.. és Ő nekem olyan!

" Bel Air határát átlépve már nagyon ismerős volt a környék. A fák, az út, a házak, semmi sem változott, minden olyan volt, mint az emlékeiben. Bár, már régen járt erre utoljára, de csukott szemmel is meg tudta volna tenni az utat. "

Megint eltelt pár hét úgy, hogy csak vásároltam a könyveket, de egyikhez se volt igazán kedvem, nem tudtam volna rájuk időt szentelni, vagy inkább talán a teljes figyelmemet rájuk fordítani.

Aztán elővettem Emily Hart – Az örökség című könyvét.

Szeretem azt, hogy mindegyik általam vásárolt könyvnek külön története van. Nem borító alapján ítélek, és nem felfokozott izgalmi állapotban veszek könyveket, hanem pontosan megnézem, melyik fog közel állni hozzám. Emily Hart könyvének annyi a rövid története, hogy az írónő első kiadott könyvével szerettem volna elkezdeni megismerni a munkásságát, aztán megtudtam, hogy ezt a könyvet már nem lehet boltokban beszerezni, sem interneten megrendelni. Ha lehet, ez a tény még inkább arra sarkallt, hogy felkutassak egy példányt belőle. És ezek a legjobb dolgok! Élvezem, amíg rájuk lelek és attól, ha lehet, talán még értékesebbek lesznek számomra.

Az örökség egy kis ideig még itt pihent a polcomon, aztán most szántam rá magam, hogy elolvassam, és egy jó romantikus történettel legyek gazdagabb.

HAMAROSAN ÉRKEZIK A VIDEÓ A KÖNYVRŐL!

A történet.

Két szálon, két idősíkon fut, és azt hiszem, már most az elején elárulhatom, a kedvenceim a 19. századi jelenetek, szereplők voltak. Sokkal inkább megragadott az írónő stílusa, átjött, amit közvetíteni szeretett volna, a szereplők kedvesebbek, tisztábbak voltak, de valószínűleg ezt a kor számlájára is írhatom. Szeretek tájleírásokat olvasni, és ezen a síkon ebből többet kaptam. Tényleg, mintha ott találtam volna én is hirtelen magam a birtokon, és magukkal ragadtak a karakterek erős érzelmei is.

Hullámvölgyekből és hegyekből azt hiszem volt épp elég. Ez igaz, a szereplők életére, de arra is, ahogy én viszonyultam hozzájuk olvasás közben. Nem volt könnyű, főleg a két a női karakterrel való kapcsolatom indult döcögősen. A férfiakat, mint általában a romantikus könyvekben, itt is jóval könnyebb volt megkedvelni. Ha egy pozitív női karakter van, annak a jelleméhez általában hozzátartozik a bátorság, a makacsság, plusz eszes és gyönyörű is. Itt is ezeken a tulajdonságokon volt a hangsúly – alkalmakkor fel voltak sorolva -, szerencsére annyival „tompította” őket az írónő, hogy egyik női karakter sem hitte el magáról, hogy ő bárkit megkaphat, sőt, jóval visszafogottabban, kevesebb önbizalommal fogadták a férfiak közeledését. Nekem főleg azok a részek jutottak el a szívemig, amikor mindkét nő életében történt egy ilyen jelenet, és akkor nagyon emberiek, törékenyek voltak. Együtt tudtam érezni velük.

" Nem fáj? Csak a szívem szakad bele...

Lopott egy kis boldogságot az álmaitól, de mindez most véget ért. El kellett őt engednie, de annyira nehéz. "

A könyv fő vonala olvasható a fülszövegben is, Annie ellátogat a családi birtokra, nagynénje temetésére, majd a padláson talál egy naplót. Megismerkedik unokatestvére egyik jó barátjával, Briannel, és próbálja a férfi előtt megnyitni a szívét, megbízni benne. Érződik, hogy egy hullámhosszon vannak, sok a közös bennük, de Annie fél attól, hogy őt is elveszíti. Közben a napló lapjain, Roseline nagyon is hasonló érzelmeket él meg. A kérdés, mi lesz a sorsuk?

Erről a könyvről is elég nehéz spoiler mentesen írni, pedig a korábban említett hullámhegyeket és völgyeket pont a szereplők döntéseinek köszönhettem.

Szóval, fussunk neki! A továbbiak SPOILERT tartalmazhatnak.

Annie karakterének kellett egy kis idő, hogy megkedveljem. Sajnos az elején nem igazán értettem a döntéseinek miértjét, némelyikre később sem derült fény. Személy szerint szívesen olvastam volna többet Annie és Tomi nagynénjükkel való kapcsolatáról, a családjukról. Annie sikeres, befutott írónő, akit évekkel ezelőtt egy nagy tragédia ért, amiből még talán nem is állt fel. Az elején mégis volt egy olyan érzésem, hogy a birtok, az anyagi javak többet jelentettek számára, mint egy rokon elvesztése. „ Szóval jelenleg egy jól termelő szőlőbirtok örökösnőjével beszélsz – húzta ki magát Annie mosolyogva.” „ Vajon mit visel egy szőlőbirtok tulajdonosa? „ És mindezt pont a temetés napja előtt. ( Aztán a temetésről hazaérve, felvett egy fehér pólót. ) A nagynénjével nem volt jó kapcsolata, ettől függetlenül én mégis számítottam tőle érzelmekre, elgyengülésre, amikor hazatér. Egy rég nem látott rokon elvesztése, főleg, ha ő volt számodra a legutolsó személy az idősebb nemzedékből, az szerintem megpendít valamit az ember lelkében. Tudni szerettem volna, miért úgy alakult a kapcsolatuk, ahogy, de Annie valamiért túl könnyedén lezárta magában, hogy ez egy morgós, magának való öregasszony volt. A temetőben találkozik Briannel, aminek számomra volt egy rossz mellékíze. Sikeres, felnőtt nőként, saját magánéleti traumákkal a háta mögött, plusz egy rég nem látott rokon elvesztését gyászolva... Hát, nekem egy férfival való megismerkedés pont, hogy az utolsó helyen áll. Talán egy pillantást pazarolnék rá, de nem gondolkodnék rajta ennyit. Azon is meglepődtem, hogy legjobb barátnőjét is meghívta a temetésre... Tudom, mások vagyunk, csak ez megerősítette bennem Annie távolságtartó, anyagias viselkedését. SPOILER. A gyászt később sem dolgozta fel, nem beszélték ki. Csak az örökségről beszéltek, vagyis arról, hogy Annie végre kutathat, felmehet a padlásra, semmi sem állhat az útjába. Lehet, én vagyok az érzelgős – az utóbbi években két hagyatékot is meg kellett beszélnünk, rendeznünk a családommal, szóval azért tapasztalattal is rendelkezek sajnos - , de nekem idő kellene, amíg bemegyek egy-egy szobába, hozzányúlok régi dolgokhoz, mert egyszerűen az első időszak még a visszaemlékezésé, a feldolgozásé. Abban az esetben értettem volna meg a sietséget, ha Annie mondjuk egy hetet marad, aztán haza kell utaznia. De erről nem volt szó. Érezhetően, az írónő nem erre helyezte a hangsúlyt, talán csak bennem okozott ezzel hiányérzetet. Szeretek mélyebb emberi kapcsolatokról olvasni. A könyv ezen szakasza ezzel szemben inkább a jelenre koncentrál, Annia a birtokon töltött napjairól olvashatunk és a megismerkedésről Briannel. Az öröklés is érdekes, mert elvileg az elsőszülött gyerek örököl, aki Tomi… ( Ezt inkább visszaolvastam, és az elején az szerepelt, hogy a nagymama úgy végrendelkezett, hogy csak Annie örököljön. Aztán a végrendelet felolvasásakor említik, hogy az első szülött örököl, és a nagynénjük utód nélkül halt meg. Ő volt a legidősebb, majd jött Annie édesanyja, aki meghalt, és Tomi édesanyja, aki ugyancsak meghalt. Szóval, ennek értelmében, nem Tomi örököl, aki idősebb Annie-nél, hanem Annie, mert az ő édesanyja volt a második? )

Tomi. Na, ő pl. hamar közel került hozzám, mert nagy türelmet tanúsított rég nem látott unokahúga iránt, és áradt belőle a megértés, a birtok szeretete. Ő ott maradt a birtokon, dolgozott, beleadta a szívét, az egész életét neki szentelte, mégsem örökölt semmit. Aztán jött a városi lány… Ezeken nehéz volt túltennem magam, igazából csak később sikerült, amikor Annie és Brian kapcsolata kibontakozott, és végre kicsit többet kaphattam Annie érzelmes oldalából. Brian meg ugyanúgy ahogy Tomi, udvarias volt, megértő, türelmes. Meglátott a nőben valamit, sőt szerintem sokat jelentett az, hogy ő olvasta Annie könyveit, ezért kicsit a lelkét is megismerhette.

" – Nem hiszek a sorsban, csak a végzetben. De a pókerarc ahhoz is kell – nevette el magát Brian.
– Szóval nem hiszed, hogy meg van írva az életünk, de abban igen, hogy aminek meg kell történnie, az előbb-utóbb meg is fog?
– Így van! A végzetünkhöz vezető útban nem hiszek, mert szerintem azt a döntéseink befolyásolják és nem egy rajtunk kívülálló erő."

Lisa egy nyíltszívű, életvidám embernek mutatkozott. Néha kicsit másodhegedűsnek éreztem Annie mellett, és nem azért, mert mellékszereplő volt, hanem mert Annie néha úgy kezelte. Ő elmondta neki, mi nyomja a lelkét és számíthatott rá, de már az első lapokon is volt egy beszélgetésük, amikor Lisa akart neki mesélni, Annie pedig olyan hamar elfelejtkezett róla, hogy visszakérdezzen, és máris a saját dolgát ecsetelte. Lisa többet érdemelt volna, még így is csodáltam, hogy kitartott és vigyázott Annie-ra. Szerintem miatta működött ez a barátság is köztük. Aztán megtudtunk dolgokat Lisáról is, amiről azonnal eszembe jutott, hogy: a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Sajnos nem célravezető az, ha valakinek ennyire óvjuk a lelkét, mert úgysem menthetjük meg az elkerülhetetlentől, és hagyni kell, hogy ő döntsön. Az igazság fájdalmas lehet, de szerintem erre már hamarabb szüksége lett volna Annie-nak, hogy lezárhassa a múltat és tisztán lásson. Ezért is írtam, hogy akármennyire is jószívű Lisa és Tomi, mégis a döntésükkel csak rontottak a dolgokon.

A 19. századi vonal már sokkal jobban esett, mintha az írónő stílusa is ott élt volna igazán és ott teljesedett ki. Romantikában gazdag volt, és külön élveztem, hogy szerető, összetartó családról olvashatok. Roseline talpraesett, becsületes lány, aki sosem viselkedik lenézően másokkal, kiáll a szeretteiért és nem vezérlik önös érdekek. Egy olyan egyszerű teremtésnek éreztem, aki csak boldog szeretne lenni, és amilyen őszintén fordul mások felé, ugyanazt várja el a környezetétől is. Aztán ezen az idővonalon is a családtagok Roseline-t védve inkább elhallgatták a fontos információkat, és belegondolva, talán mindkét esetben ezek a „hallgatások” pecsételték meg aztán a szereplők sorsát. Roseline karaktere tele volt élettel, szeretettel, ezért is kedveltem meg őt olyan nagyon. A férfi és női karakterek is nagyon szerethetőek voltak – néha mesébe illőnek éreztem őket, mert aki jó volt az tényleg jó volt mindenben, aki rossz, az pedig tényleg a velejéig romlott -, főleg Roseline apja és bátyja került közelebb a szívemhez. Furcsa kettőség jellemezte amúgy őket, mert arra igazán rátermettnek és felnőttnek érezték a lányt, hogy a birtokot megtanulja irányítani, viszont mégsem tudtak nyíltan beszélni vele egyéb életét érintő, igazán fontos dolgokról. Sőt, számítottam rá, hogy az unokatestvérének is nagy szerepe lesz, aztán nem lett.

SPOILER. Roseline túl hamar elfogadta, hogy egy postakocsival elutazott a vőlegénye. Igaz, kevés ideje ismerték egymást, de később ezért sem tudtam igazán elhinni a Julien iránti érzéseit. Egyszerűen nem engedhetünk el ilyen könnyen valakit, akit szerettünk és nem fogadhatjuk el a találgatásokat. Meg kell bizonyosodnunk arról, ami történt. Igaz, Roseline még fiatal volt, és nem ismerem olyan mértékben azt a kort, gondolom nem lett volna illő utána menni, de minimum a család férfi tagjait faggatni kellett volna, a segítségüket kérni, hogy Daniel nyomára bukkanjunk. Főleg, amilyen jó kapcsolatban volt velük! Az apja és a bátyja is, bármit megtettek volna érte. De történhetett volna az, hogy Danielt egy családi ügy elszólította, valakinek romlott az egészségi állapota, de tényleg bármi lehet a háttérben, amit a lány eddig még nem tudott róla… mégis elfogadta, hogy elment, igaz, fájt neki, de utána már jöhetett is a képbe Julien. Hiába a férfi pont hozzá illő volt, egy úriember, mégis amikor Roseline a lovaglást hozta fel példaként, hogy Daniel nem akart, ő pedig igen… Jaj, szívem. Csak egy hete ismerted őt. Mennyi olyan ember van, akik pont a különbségeik ellenére jönnek össze, majd csiszolódnak össze. Azt biztosan nem is tudhattad, hogy Daniel később ne lett volna hajlandó kilovagolni veled. De valóban, sokkal könnyebb egy olyan férfi oldalán a helyzet, akinek ugyanaz a kedvenc időtöltése, mint neked, vagyis szívesen olvas és lovagol.

" A nap forrón perzselte a tájat, egy lágy szellő bele-belekapott az ágak lombjaiba. A táj csendes volt és a nyári melegtől még a madarak is elbújtak, hiszen a nap már magasan járt az égen. Csak a patak csobogását lehetett hallani, de most az is máshogy szólt, mint régen. "

Természetesen érezhető volt egy fellángolás és egy komolyabb kérő közti különbség, és ebből a szempontból Julien jelleme is nagyon könnyen befogadható, szerethető. Az biztos, hogy én is szívesebben olvasok/olvasnék minél több ilyen típusú férfi karaktert a romantikus könyvekben, mint Brian vagy Julien. Egyikük sem akarta ledominálni a nőket, hanem segítette, hogy kiteljesedhessenek az oldalukon, megértéssel, türelemmel fordult feléjük.

Elmondhatom, hogy nagyon lekötött a könyv, ahogy látjátok, nagyon el is gondolkoztatott, ki-mit-miért tett, mennyire döntött jól, vagy sem. Az utolsó oldalakon sikerült el is sírnom magam…

Nemsokára az írónő további könyveit is beszerzem, és mesélek majd róluk!

Emily Hart facebook oldalát itt találjátok, valamint a Book Dreams Kiadó oldalán rendelhetőek a könyvei, és a Libri boltjaiban is személyesen megvásárolhatóak! Ha igazán romantikus könyvre vágytok, akkor bátran ajánlom nektek őket!

" Lottie már akkor tudta, hogy a nyomozó az, amikor az arcát a sötétségtől még nem is látta. Talán a férfi illatát ismerte fel, amiben dohányfüst keveredett fanyar citrussal, és még valamivel, amihez hasonlót utoljára akkor érzett, amikor Montrose-ban sétált a tengerparton. A víz sós aromája, a szél csípőssége, a házak kéményéből szálló füst… A szabadság, az önfeledség illata, legalábbis Lottie számára. Furán zavarba ejtő volt ezt Hunterhöz társítani. "

Augusztusra összeállítottam egy kisebb listát, elsősorban saját magam ösztönzésére, hogy minél több könyvet elolvassak, haladni tudjak az olvasással. Rengeteg könyv várakozott már eddig is a polcomon, de természetesen ez nem gátolt abban, hogy még vásároljak hozzájuk újabb köteteket. Jud Meyrin regényeit, és alapvetően az írói stílusát már régóta meg szerettem volna ismerni. Három könyvét rendeltem meg a NewLine Kiadó oldaláról, és az augusztusi olvasmányaim közé a Lowdeni boszorkányhajszát választottam. Első körben annyit elárulhatok, hogy a regény letehetetlennek bizonyult, és tegnap sikerült elolvasnom a több mint négyszáz oldalt, pedig én tényleg egy lassabb olvasónak számítok. Szeretek száz, kétszáz oldal után megállni, vagy akár hamarabb is, hogy kicsit megemésszem az eseményeket, na és persze a napi teendők sem mindig engedik, hogy egy ültő helyemben elolvassak egy könyvet. Aztán szerencsésen egymásra találtunk ezzel a kötettel.

 HAMAROSAN ÉRKEZIK A VIDEÓ A KÖNYVRŐL!

Még egy kis bevezetőt írnék, mielőtt a könyvről mesélni kezdek. Jud Meyrin nevét olyan két éve hallottam először, amikor a kiadókkal, a magyar írók munkásságával kezdtem el megismerkedni. Akkor a Könyvmolyképző Aranymosás Irodalmi Pályázatával fonódott a fejemben össze a neve – ahogy néhány másik magyar íróé is – és pontosan nem emlékszek már azoknak a posztoknak a tartalmára, de valahogy ez engem inkább visszafogott – csúnyább szóval eltántorított – attól, hogy olvassak az írónőtől. Nehéz ezt megmagyaráznom, de úgy érzem azok az írók, akik rendszerben gondolkoznak, és akiknek egy zsűri is támogatja a munkásságát, távol állnak tőlem. Tartok tőle, hogy azok a művek túlságosan szárazak, és nem találom meg bennük azt a könnyedséget, amit keresek, sőt valahol a saját írói nyelvezet is fokozatosan eltűnik a zsűrinek való megfelelés miatt. Jud Meyrin az írói oldalán, egy 2020-as posztjában leírta a történetét, kicsit ez segített megértenem őt. Kiemelte, milyen sokat segített neki az írástechnika, és általa elindulhatott a jobb íróvá válás útján. Azt hiszem, a kéziratait később már sokkal tudatosabban gondozhatta, mert a Lowdeni boszorkányhajsza esetében az elejétől kezdve érződött ez a tudatosság, míg végül azzal az érzéssel csuktam be a könyvet, hogy egy profin megírt történetet kaptam.

" Tristan elnyomta a gúnyos horkantást, pedig nagyon kikívánkozott. Nem elég, hogy száműzték az isten háta mögé, a nyakába varrtak egy ilyen tohonya skótot is, akinek folyton könyörögni kellett, hogy dolgozzon. Tristan bele sem mert gondolni, mi lenne velük éles helyzetben. A társaknak bízniuk kellene egymásban, de ő jelenleg a rohamosan fogyó scone-ban is jobban bízott, mint Ianben. "

A történet.

Az egyik főszereplőnk, Lottie Kelsey, aki az Edinburghi Krónikák kultúra rovatánál dolgozik. Rátermettsége, kíváncsi természete révén először a bűnügyi rovatnál volt újságíró, ahova minél előbb vissza szeretne térni, csak egy ütős cikkre lenne szüksége. Lottie szomszédja, Miranda gyanús körülmények között eltűnik, a nyomozást azonban pont az a rendőr vezeti, akivel ki sem állhatják egymást. Lottie-nak szüksége lenne egy címlapsztorira, saját szakállára kezd el nyomozni, de eközben több ponton is egymásba botlanak a zsaruval, Tristan Hunterrel.

A túl sok romantikus/erotikus kötet után, kicsit furán hatott számomra a könyv lassabb tempója, összeszedettsége. Már az elején is tapintható volt a két főszereplő közti kémia, de nem ugrottunk fejest a románcukba. Sőt, meg kellett szoknom, hogy ez egy krimi, és a középpontban nem egy szerelmi cívódás áll majd. Az írónő nagy hangsúlyt fektetett mindkét főszereplő bemutatására, minden jelenettel egy kicsit többet tudhattunk meg róluk, a személyiségükről és a hátterükről is. És ez nem mindig volt pozitív. Nagyon értékeltem, hogy nem voltak eltúlzott, drámai jelenetek, múltbéli események, de bevallom, volt amikor felszisszentem egy-egy reakció miatt. ( pl. Lottie nehezen nyílik meg az édesanyjának, aki őszintén csupaszívnek, aggódónak tűnik, a lány ezzel szemben mintha mindig le akarná őt pattintani. Az okra valamennyire fény derül, de ez tényleg nincs szájbarágósan elmagyarázva az olvasónak. ) Végig sütött a könyvből a realitásra való törekvés, és pontosan ez érződött a szereplők esetében is. Mindegyik nagyon életszerűen viselkedik, és ugyanúgy vannak jó és rossz tulajdonságaik, hangulatuk és napjuk is. Lottie és Tristan végig nagyon szimpatikus volt, drukkoltam értük, de egyáltalán nem úgy, mint amikor egy romantikus kötet szereplőinek drukkol az ember. Ebben tényleg nincs semmi giccses, nyálas dolog, mert ők nem cukik, vagy ultra szexik, hanem rettentő valóságos alakok, akikkel mi is összefuthatunk az életben. Egy kellemes megjelenésű, pörgős, kíváncsi nő, és egy magas, zárkózottabb, kissé mogorva férfi, akik mindketten ugyanúgy hoztak már rossz döntéseket az életükben, amiknek a súlya azóta is nyomja a vállaikat.

" Szaladni kezdett, hogy utolérje.

- Kelsey! - kiáltotta, amikor már csak néhány lépéssel járt mögötte, és a nő azonnal felé fordult.

Tényleg Kelsey volt az; vörös haja csapzottan hullott a vállára, az arcára két oldalt vörös foltokat csípett a hideg. Vagy a düh, ami áradt minden porcikájából.

- Mit akarsz, Hunter? - szegte fel dacosan az állát, és a hangja még az esti hidegnél is metszőbbnek tűnt.

- Csak beszélni - mondta Tristan óvatosan.

- Miről? Szerintem odabent már mindent megbeszéltünk.

- A nyomozásról.

- Mondtam, hogy nem írok olyan cikket, amivel hátráltatom a nyomozást. És tudom, azt gondolod, hogy egy hazug ringyó vagyok, de megígértem, és be is tartom. Akkor is, ha folyton seggfejként viselkedsz. Elég ennyi, vagy talán adjam írásba is? - biggyesztette le Kelsey dühösen a száját.

Tristan a nő pimasz vonalú ajkára meredt, és akaratlanul is arra gondolt, milyen lehet megcsókolni. Biztos nem olyan, mint Louise-t. Louise csókja maga volt a béke, Kelsey viszont csak tovább szítaná a dühét, mégis rohadtul ki akarta próbálni.

- Szóval, írásba adjam? - tette fel a nő újra a kérdést, türelmetlenül kopogva a lábával. "

Később a történet egy gyilkossági nyomozásba csap át, és Lottie hiába is próbálna kimaradni belőle, a kehelyről, amit a zsaruk keresnek, említést tesznek a wicca gyűlésekre járó tagok is. Egyre inkább olyan érzésem lett olvasás közben, mintha egy kirakós darabjaira lelnénk rá szépen egymás után, és nem lehetett pontosan tudni, végül kik lesznek az érintettek benne, és ki lesz közülük a gyilkos.

Amit kiemelkedőnek tartottam a könyvben, az a párbeszéd volt, és az események pont megfelelő adagolása. A párbeszédek általában hosszúak voltak, és nagyon valóságosak. Nem mindig a nyomozásról beszéltek, hanem valóban a napi dolgokról, és ezek a megjegyzések, valóban mellőzve minden drámaiságot, nagyon tetszettek. Amúgy is kiráz a hideg, ha a főszereplők, vagy az író bármiféle életbölcsességet próbál lenyomni a torkomon, aminek helye sincs ott, vagy nem is passzol a szereplő stílusához, gondolatvilágához. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy leírjam, érezhetően eltért egymástól a két szemszög stílusa. Míg Lottie-nál kissé csapongóbb, izgatottabb volt, addig Tristan szemszögében tényleg volt egy férfias, kemény jelleg, ami inkább a lényegre szorítkozott és nem picsogott. De lényegében mindkét karakterről elmondható, hogy amennyire reálisak, pont annyira felnőttként is viselkedtek. Nem vesznek össze a semmin, néha froclizzák egymást, és amikor valóban megnyílnak és a múltjuk részleteibe beavatják egymást, abban nincs semmilyen direkt drámai szándék az írónő részéről. Nem egy csúcspont – talán a kapcsolatukban egy fontos állomást jelent – nem ezt éreztetik velünk a szereplők, mert utána ugyanúgy beszélniük kell egymással, jön a következő nap, és nem áll meg az élet. Ha már itt tartok, nagyon jó volt olvasni Tristan töprengéseit arról, mennyire másképp szól hozzá, illetve látja a dolgokat Lottie és Louise.

Végig úgy éreztem, mintha az írónő Skóciában élne, és pontosan tudná, hogy mi-hol van, melyik utca, melyik épület, és ez sokat hozzáadott a könyv olvasásának élményéhez, azonban voltak olyan pillanatok is, amikor nem voltam ezzel kibékülve. Amikor túl soknak éreztem, mintha kezdett volna agyonnyomni az a sok információ. Mert amúgy is érződött, hogy az írónő nem sieti el kibontani az eseményeket, vagy „lezavarni” egy-egy napot, helyette szinte végig olvashattuk mindkét szereplő napi útvonalát, kikkel beszéltek, mit tudtak róla, milyen kapcsolatuk volt, hova mentek, mit láttak, milyen berendezés volt, mit tudtak róla, régi, új, milyen színű…

Talán itt kanyarodnék vissza az elejére. Mert voltak olyan pillanatok, amikor a lazaságot kerestem a regényben, és az írónő saját stílusát, hangját. Amikor a szereplő egyszerűen csak van. De be kell látnom, hogy ez nem talán nem is illett volna a krimihez, és nem is kellett volna ilyen üresjárat, „lelkizés” a szereplők részéről sem, mert az valószinűleg megtörte volna a történet ívét, tempóját. A regény ennek ellenére is szerencsére tele volt élettel, ahogyan a szereplők is – még a mellékszereplőket sem nevezném tucatnak, – és könnyű volt együtt érezni velük. Igyekszem elfogadni, hogy mindannyian másképp képzelünk el egy regényt, és biztosan azért is éreztem a Lowdeni boszorkányhajszát ennyire profinak, mert nem bízott semmit a véletlenre, miközben egy élvezetes, pörgős olvasmány volt, amit végig lehetett izgulni.

A nyomozás szempontjából nekem már kicsit túl sok volt a csavar, és inkább eggyel kevesebbel beértem volna. Vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy pont a végén hiányoltam egy ütős csavart, mivel úgy olvastam végig a könyvet, hogy próbáltam a szereplőkkel együtt nyomozni, és az apró részleteket összeilleszteni. A közepétől eszembe jutott, hogy talán a gyilkos neve anagrammája lehet egy szereplő nevének, és már ilyen hasonlóságokat kerestem. Valamit, amit már talán az első oldalakon észre kellett volna vennem, de a regény közepén már mindenképp, akár egy elejtett megjegyzésből, egy kiegészítőből, vagy bármiből, ahova vissza lehet majd vezetni a végén az egészet. De ettől függetlenül nagy meglepetésként ért engem is a gyilkos kiléte, és alig várom már, hogy olvashassam a folytatást!

Látogassatok el Jud Meyrin írói oldalára, valamint a facebook oldalára is, és ismerkedjetek meg a többi kötettel is! Én is ezt fogom tenni! ;)