Az utóbbi hónapokban elég sok magyar író könyvét megvásároltam, minél több munkásságát szeretném megismerni, és már legalább negyven könyv biztosan áll a polcomon. Kopácsi Krisztina könyvét már elég régóta kinéztem magamnak. Főleg a borító fogott meg. Tipikusan olyan könyv – legalábbis a számomra -, amit ha meglátok a könyvesboltban, akkor a borító miatt biztosan le fogom venni a polcról, mert érdekel, hogy vajon milyen történetet rejt. Szóval a borító már régebben, megjelenéskor is megfogott, de aztán elolvastam a fülszöveget, és onnantól kezdtem el dacolni magammal: mi közünk lenne egymáshoz, biztos nekem fog majd szólni ez a könyv? Úgy éreztem, hogy túl sokat elárult a fülszöveg, a nagy alapköveket biztosan, amik aztán a történet kifutásához vezetnek. De, kanyarodjunk vissza az elejére. Magyar íróktól szeretnék olvasni mostanában, ezért a Fagypont c. könyvet is előre vettem az olvasási listámon… és tegnap sikerült a végére jutnom.

A történet.

Ashley Hall lakberendezőként dolgozik és egy gyorsulási-rally? versenyen találkozik egy férfival, aki elrabolja a szívét. Már az első alkalommal felkeltik egymás figyelmét, nem is érzéki, hanem inkább romantikus értelemben. Aztán az élet úgy hozza, hogy a lány az egyik új munkája során is belebotlik Ridge-be. Lassan megismerkednek egymással, randizni kezdenek, Ashley jobban megismeri a férfi családját, közben a saját családjában fokozatosan romlanak a dolgok. És Cameronról se felejtkezzünk el, aki mint harmadik fél bukkan fel újra és újra, hogy kicsit megnehezítse a szerelmesek életét.

Nagyon sok mondanivalóm lenne, de azt hiszem, kezdem az elejéről.

A borító.

A borító alapján én azt hittem, hogy egy krimi, lélektani thriller kerül majd a kezembe. Aztán elolvastam a fülszöveget, és szembesültem a szerelmi történettel. A könyvet olvasva tisztult kicsit a kép, a két zsáner keveredett egymással. Hol az egyik volt erősebb, hol a másik.

Szerettem, hogy a két szereplő lassan ismerkedett meg egymással, és nem volt azonnal kimondva, sem érzékeltetve, hogy: ő az igazi. Inkább minden egyes találkozással egyre erősödött köztük a kötelék, és mi is jobban megismerhettük őket és a környezetüket is.

Nagy pozitívum volt számomra, és érezhető, hogy az írónőnek van mondanivalója, és elég hosszan tud mesélni is, mert  egy majdnem ötszáz oldalas könyv lett a Fagypont. Szerettem a sok párbeszédet, mivel ritkán találkozok olyan könyvekkel, ahol túlnyomó részben a párbeszéd dominál, és ezek mindig nagyon életszerűen voltak megírva. Azonban itt meg kell említenem azt is, hogy...

Nekem picit sok volt a mellékszál. Néhány találkozást, beszélgetést a mellékszereplőkkel simán kihagytam volna a regényből, mert nagyon belassították a történéseket, a regény dinamikáját. Megakasztották sajnos néha ezzel a történet ívét. Amikor épp elindult egy gondolatsor a fejemben, vagy ráéreztem a két szereplő közti kapcsolatra, akkor megint visszazuhantunk a szürke hétköznapokba. Az egész könyv cselekménye jobban működött volna egy szappanoperában, sorozatban forgatókönyvként, ahol a kamera először mutatja a szerelmeseket, majd aztán csak az egyik felet, aki elmegy a munkahelyére, ott beszélget a munkatársakkal, aztán érkezik az ügyfelétől egy hívás, majd elmegy az ügyfele lakására, akinek a beszédéből vagy testtartásából már érződik, hogyan viseltetik a főszereplő iránt. És lehetnek akkor ilyen-olyan sejtéseink. Mert így könyvben, ez nagyon sok volt.

Alapvetően rengeteg szereplő volt. Ashley, Ashley két barátnője, Ashley három munkatársa, Ashley szülei, és Ridge oldaláról is legalább tíz új ember képbe került. Sokukról csak említést tesznek, de néhánnyal van konkrét beszélgetés is. Pl. amikor Liam és Ridge elmennek a kedvenc zenekaruk koncertjére, és ott magához ragadja a szót az énekes is...

Ezért is nehéz véleményt írni a könyvekről, mert én is utólag teszem, amivel már csak max. a következő könyvre adhatok tippeket, hisz a Fagypont is már megjelent. Sőt, az is teljesen benne van, hogy az írónő teljesen másképp gondolja ezt az egészet, és neki pont ez a dinamika tetszett.

Engem sajnos olvasóként zavart, mert nagyon szerettem volna belekapaszkodni egy szereplőbe vagy eseménybe és ez így nem mindig sikerült. Voltak olyan szereplők, vagy csak említések, amik azt hittem, hogy hatással lesznek majd Ridge és Ashley jövőjére, illetve kapcsolatára, de ahogy felbukkantak úgy tűntek el. Az események is sajnos két részre oszlottak: volt olyan, amit a főszereplők el sem mondtak egymásnak, volt olyan, amit elmondtak, de azt azonnal meg is oldották a másik segítségével. A könyv főleg a párbeszédekre épít, jóval kevesebb a leírás benne. A párbeszédek nagyon átgondoltak, valahonnan, valahová haladnak, és életszerűek, hétköznapiak. Számomra ez jelentette a könyv erősségét is, mert így valóban olyannak tűnt, mintha akár a szomszédaim beszélgetését hallgatnám. Emiatt közel kerültek hozzám a szereplők. És talán emiatt is volt meglepő, hogy egyes dolgokat nem meséltek el egymásnak, nem éreztem rajtuk a feszültséget, szinte egy vállvonással kezelték, léptek is tovább, mert a következő nap, a következő helyszínen már várt rájuk a másik bonyodalom, amit kezelni kellett. Szinte fájt, hogy nem volt egy perc nyugtuk sem. Olyan, amikor igazán megismerhettem volna Ashley-t és Ridge-t. ( Még nem mondtam, de nagyon örültem, hogy felbukkantak a könyvben kevésbé "agyonhasznált" nevek is. Pl. a Ridge férfinévvel eddig máshol még nem találkoztam. )

Érdemes lett volna kicsit egyensúlyba hozni a párbeszédeket és a leírást. Kevesebb beszélgetéssel, kevesebb bonyodalommal, szerintem pont annak a kettő-háromnak nagyobb súlya lett volna, és jobban át lehetett volna érezni a végén a fájdalmukat. Számomra pl. Cameron és Tina is izgalmas szereplőnek számított, mégis az írónő rongybabaként ráncigálta őket ide-oda. Sajnos nem történt igazán karakterfejlődés, igaz mélyebben megismerhettük a főszereplőket, bepillantást nyertünk a mindannapjaikba, de a szívükbe nem igazán... Akiknek pedig rosszat dobott a gép, azok nem voltak képesek ezen változtatni.

Ashley maradt végig a jó, aki  pont a megfelelő férfihoz vonzódik. Ha kétsége támadt az is egy rövidebb ideig tartott. Akkor Cameron mellé állt, de ahogy meg tudott valamit a barátnőjétől Cameronról, máris ellene fordult, és azonnal visszament Ridge-hez. ( Szó szerint. Talán néhány óra alatt történt meg a váltás. ) Nem beszélte meg Cameronnal, csak később, amikor már újra együtt volt a szerelmével. Néha olyannak tűnt, mint aki először csak azzal törődik, hogy neki legyen jó, és ha már az ő része el van rendezve, akkor utána foglalkozik a többiekkel. Cameron helyzete pedig sajnos minden egyes jelenettel egyre rosszabb lett. Igyekeztem megérteni őket, csak pont ezeknél a jeleneteknél hiányoztak az őszinte beszélgetések. Persze, ha ezek megtörténtek volna, akkor nem biztos, hogy elértük volna a végén azokat a fordulatokat, de akkor max lettek volna más típusú meglepetések.

Tina esete meg sajnos jó példa volt arra, hogy mennyire nem hallgatták meg egymást néha – a fontosabb alkalmakkor – a szereplők. SPOILER.  Ridge helyében az elején már azonnal tisztáztam volna magam Ashley előtt, hogy még véletlenül se higgye azt, hogy Tina a barátnőm/szeretőm/menyasszonyom. Jó pár hónappal hasonló okokból sikerült – szerintem végleg – félretennem egy könyvet Vi Keelandtől, mert nála is nagyon hasonló alapfelállás volt. Felbukkan az a férfi, akihez a nő vonzódik, és megbízást ad a cégnek, a nő pedig sehogy sem tudja rábeszélni a főnökét, hogy ne neki adja a projektet. Ilyen esetben mindig azt várnám, hogy a nő majd elmeséli a főnökének, hogy: nézd, ezzel a férfival történt köztünk valami, és nem szeretnék kellemetlen szituációt. Ha a főnök nem enged, akkor is egy beszélgetést megkísérelnék. És ebben a könyvben is volt egy hasonló momentum, Ashley azonban, ahhoz képest, hogy milyen talpraesettnek gondolnánk, igazán nem tesz semmit. Talán az első komoly megbízását nem akarta kockáztatni, csak számomra fura volt, hogy voltak annyira jóban Gloriával, hogy elmesélhette volna neki a szitut. Ellenben az is hatalmas kérdőjel lett, hogy ő összejött Ridge-el, viszont meg sem fordult a fejében, hogy a barátnőjét, aki rajong Ridge legjobb barátjáért, összehozza vele. Persze, meg volt magyarázva ez, hogy Liam nőfaló… Csak számomra ez is annyira evidens lenne, legalábbis megbeszélném ezt a barátnőmmel. De Ashley még a végén is a saját igazát szajkózta, és fenyegette Liamet. Mindketten egyszerű, dolgozó lányoknak tűntek, akiknek nagy lépés, ha az elit, felső tízezer világába csöppennek. Csak miután Ashley-nek sikerült bekerülnie, a barátnőjét már azzal az indokkal elutasította, hogy: nem, mert Liam nőfaló.

Nagyon sok gondolatom van ezzel a könyvvel kapcsolatban is, és elsősorban ez azért lehet így, mert nagyon más, mint az eddigiek, amiket eddig magyar szerzőktől olvastam. És ez a felismerés a legjobb, hogy mindenki stílusa ennyire más, ennyire megkülönböztethető. Két dolgot mindenképp szeretnék még kiemelni, az egyik az erotika, a másik pedig a krimi vonala. Amikor ezekről volt szó a könyvben, azokat a részeket sokkal erősebbnek éreztem. Passzolt hozzájuk az írónő stílusa is, sokkal jobban átadta őket, mint a romantikus szálat vagy a hétköznapi kapcsolatokat. Az erotikus részek gyönyörűen ki voltak fejtve, pont ízlésesen és teljesen átjött a szereplők közti kémia is. Olyankor éreztem azt, hogy na igen, ennek a két embernek köze van egymáshoz.

A leíró részek az érzelmek szempontjából szerintem a jövőben nagyon fontosak lennének, mert itt is, ha egyes jelenetek, találkozások csak a szereplő szemszögéből el vannak mesélve, és tudom azt, hogy mit érzett abban a pillanatban, akkor az sokkal közelebb hozta volna hozzám a karaktereket. Nem csak azt látni, amikor Ashley belép egy lakásba, hogy a fal színe fehér vagy zöld, hanem azt, hogy amikor körbepillant, az milyen hatást vált ki belőle, és milyen képet fest számára a benne élőről.

Ti olvastatok már Kopácsi Krisztinától?

Látogassatok el facebookon az írói oldalára, és a NewLine Kiadónál megtaláljátok az eddig megjelent könyveit! Én biztosan fogok még olvasni tőle!