" Lottie már akkor tudta, hogy a nyomozó az, amikor az arcát a sötétségtől még nem is látta. Talán a férfi illatát ismerte fel, amiben dohányfüst keveredett fanyar citrussal, és még valamivel, amihez hasonlót utoljára akkor érzett, amikor Montrose-ban sétált a tengerparton. A víz sós aromája, a szél csípőssége, a házak kéményéből szálló füst… A szabadság, az önfeledség illata, legalábbis Lottie számára. Furán zavarba ejtő volt ezt Hunterhöz társítani. "

Augusztusra összeállítottam egy kisebb listát, elsősorban saját magam ösztönzésére, hogy minél több könyvet elolvassak, haladni tudjak az olvasással. Rengeteg könyv várakozott már eddig is a polcomon, de természetesen ez nem gátolt abban, hogy még vásároljak hozzájuk újabb köteteket. Jud Meyrin regényeit, és alapvetően az írói stílusát már régóta meg szerettem volna ismerni. Három könyvét rendeltem meg a NewLine Kiadó oldaláról, és az augusztusi olvasmányaim közé a Lowdeni boszorkányhajszát választottam. Első körben annyit elárulhatok, hogy a regény letehetetlennek bizonyult, és tegnap sikerült elolvasnom a több mint négyszáz oldalt, pedig én tényleg egy lassabb olvasónak számítok. Szeretek száz, kétszáz oldal után megállni, vagy akár hamarabb is, hogy kicsit megemésszem az eseményeket, na és persze a napi teendők sem mindig engedik, hogy egy ültő helyemben elolvassak egy könyvet. Aztán szerencsésen egymásra találtunk ezzel a kötettel.

 HAMAROSAN ÉRKEZIK A VIDEÓ A KÖNYVRŐL!

Még egy kis bevezetőt írnék, mielőtt a könyvről mesélni kezdek. Jud Meyrin nevét olyan két éve hallottam először, amikor a kiadókkal, a magyar írók munkásságával kezdtem el megismerkedni. Akkor a Könyvmolyképző Aranymosás Irodalmi Pályázatával fonódott a fejemben össze a neve – ahogy néhány másik magyar íróé is – és pontosan nem emlékszek már azoknak a posztoknak a tartalmára, de valahogy ez engem inkább visszafogott – csúnyább szóval eltántorított – attól, hogy olvassak az írónőtől. Nehéz ezt megmagyaráznom, de úgy érzem azok az írók, akik rendszerben gondolkoznak, és akiknek egy zsűri is támogatja a munkásságát, távol állnak tőlem. Tartok tőle, hogy azok a művek túlságosan szárazak, és nem találom meg bennük azt a könnyedséget, amit keresek, sőt valahol a saját írói nyelvezet is fokozatosan eltűnik a zsűrinek való megfelelés miatt. Jud Meyrin az írói oldalán, egy 2020-as posztjában leírta a történetét, kicsit ez segített megértenem őt. Kiemelte, milyen sokat segített neki az írástechnika, és általa elindulhatott a jobb íróvá válás útján. Azt hiszem, a kéziratait később már sokkal tudatosabban gondozhatta, mert a Lowdeni boszorkányhajsza esetében az elejétől kezdve érződött ez a tudatosság, míg végül azzal az érzéssel csuktam be a könyvet, hogy egy profin megírt történetet kaptam.

" Tristan elnyomta a gúnyos horkantást, pedig nagyon kikívánkozott. Nem elég, hogy száműzték az isten háta mögé, a nyakába varrtak egy ilyen tohonya skótot is, akinek folyton könyörögni kellett, hogy dolgozzon. Tristan bele sem mert gondolni, mi lenne velük éles helyzetben. A társaknak bízniuk kellene egymásban, de ő jelenleg a rohamosan fogyó scone-ban is jobban bízott, mint Ianben. "

A történet.

Az egyik főszereplőnk, Lottie Kelsey, aki az Edinburghi Krónikák kultúra rovatánál dolgozik. Rátermettsége, kíváncsi természete révén először a bűnügyi rovatnál volt újságíró, ahova minél előbb vissza szeretne térni, csak egy ütős cikkre lenne szüksége. Lottie szomszédja, Miranda gyanús körülmények között eltűnik, a nyomozást azonban pont az a rendőr vezeti, akivel ki sem állhatják egymást. Lottie-nak szüksége lenne egy címlapsztorira, saját szakállára kezd el nyomozni, de eközben több ponton is egymásba botlanak a zsaruval, Tristan Hunterrel.

A túl sok romantikus/erotikus kötet után, kicsit furán hatott számomra a könyv lassabb tempója, összeszedettsége. Már az elején is tapintható volt a két főszereplő közti kémia, de nem ugrottunk fejest a románcukba. Sőt, meg kellett szoknom, hogy ez egy krimi, és a középpontban nem egy szerelmi cívódás áll majd. Az írónő nagy hangsúlyt fektetett mindkét főszereplő bemutatására, minden jelenettel egy kicsit többet tudhattunk meg róluk, a személyiségükről és a hátterükről is. És ez nem mindig volt pozitív. Nagyon értékeltem, hogy nem voltak eltúlzott, drámai jelenetek, múltbéli események, de bevallom, volt amikor felszisszentem egy-egy reakció miatt. ( pl. Lottie nehezen nyílik meg az édesanyjának, aki őszintén csupaszívnek, aggódónak tűnik, a lány ezzel szemben mintha mindig le akarná őt pattintani. Az okra valamennyire fény derül, de ez tényleg nincs szájbarágósan elmagyarázva az olvasónak. ) Végig sütött a könyvből a realitásra való törekvés, és pontosan ez érződött a szereplők esetében is. Mindegyik nagyon életszerűen viselkedik, és ugyanúgy vannak jó és rossz tulajdonságaik, hangulatuk és napjuk is. Lottie és Tristan végig nagyon szimpatikus volt, drukkoltam értük, de egyáltalán nem úgy, mint amikor egy romantikus kötet szereplőinek drukkol az ember. Ebben tényleg nincs semmi giccses, nyálas dolog, mert ők nem cukik, vagy ultra szexik, hanem rettentő valóságos alakok, akikkel mi is összefuthatunk az életben. Egy kellemes megjelenésű, pörgős, kíváncsi nő, és egy magas, zárkózottabb, kissé mogorva férfi, akik mindketten ugyanúgy hoztak már rossz döntéseket az életükben, amiknek a súlya azóta is nyomja a vállaikat.

" Szaladni kezdett, hogy utolérje.

- Kelsey! - kiáltotta, amikor már csak néhány lépéssel járt mögötte, és a nő azonnal felé fordult.

Tényleg Kelsey volt az; vörös haja csapzottan hullott a vállára, az arcára két oldalt vörös foltokat csípett a hideg. Vagy a düh, ami áradt minden porcikájából.

- Mit akarsz, Hunter? - szegte fel dacosan az állát, és a hangja még az esti hidegnél is metszőbbnek tűnt.

- Csak beszélni - mondta Tristan óvatosan.

- Miről? Szerintem odabent már mindent megbeszéltünk.

- A nyomozásról.

- Mondtam, hogy nem írok olyan cikket, amivel hátráltatom a nyomozást. És tudom, azt gondolod, hogy egy hazug ringyó vagyok, de megígértem, és be is tartom. Akkor is, ha folyton seggfejként viselkedsz. Elég ennyi, vagy talán adjam írásba is? - biggyesztette le Kelsey dühösen a száját.

Tristan a nő pimasz vonalú ajkára meredt, és akaratlanul is arra gondolt, milyen lehet megcsókolni. Biztos nem olyan, mint Louise-t. Louise csókja maga volt a béke, Kelsey viszont csak tovább szítaná a dühét, mégis rohadtul ki akarta próbálni.

- Szóval, írásba adjam? - tette fel a nő újra a kérdést, türelmetlenül kopogva a lábával. "

Később a történet egy gyilkossági nyomozásba csap át, és Lottie hiába is próbálna kimaradni belőle, a kehelyről, amit a zsaruk keresnek, említést tesznek a wicca gyűlésekre járó tagok is. Egyre inkább olyan érzésem lett olvasás közben, mintha egy kirakós darabjaira lelnénk rá szépen egymás után, és nem lehetett pontosan tudni, végül kik lesznek az érintettek benne, és ki lesz közülük a gyilkos.

Amit kiemelkedőnek tartottam a könyvben, az a párbeszéd volt, és az események pont megfelelő adagolása. A párbeszédek általában hosszúak voltak, és nagyon valóságosak. Nem mindig a nyomozásról beszéltek, hanem valóban a napi dolgokról, és ezek a megjegyzések, valóban mellőzve minden drámaiságot, nagyon tetszettek. Amúgy is kiráz a hideg, ha a főszereplők, vagy az író bármiféle életbölcsességet próbál lenyomni a torkomon, aminek helye sincs ott, vagy nem is passzol a szereplő stílusához, gondolatvilágához. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy leírjam, érezhetően eltért egymástól a két szemszög stílusa. Míg Lottie-nál kissé csapongóbb, izgatottabb volt, addig Tristan szemszögében tényleg volt egy férfias, kemény jelleg, ami inkább a lényegre szorítkozott és nem picsogott. De lényegében mindkét karakterről elmondható, hogy amennyire reálisak, pont annyira felnőttként is viselkedtek. Nem vesznek össze a semmin, néha froclizzák egymást, és amikor valóban megnyílnak és a múltjuk részleteibe beavatják egymást, abban nincs semmilyen direkt drámai szándék az írónő részéről. Nem egy csúcspont – talán a kapcsolatukban egy fontos állomást jelent – nem ezt éreztetik velünk a szereplők, mert utána ugyanúgy beszélniük kell egymással, jön a következő nap, és nem áll meg az élet. Ha már itt tartok, nagyon jó volt olvasni Tristan töprengéseit arról, mennyire másképp szól hozzá, illetve látja a dolgokat Lottie és Louise.

Végig úgy éreztem, mintha az írónő Skóciában élne, és pontosan tudná, hogy mi-hol van, melyik utca, melyik épület, és ez sokat hozzáadott a könyv olvasásának élményéhez, azonban voltak olyan pillanatok is, amikor nem voltam ezzel kibékülve. Amikor túl soknak éreztem, mintha kezdett volna agyonnyomni az a sok információ. Mert amúgy is érződött, hogy az írónő nem sieti el kibontani az eseményeket, vagy „lezavarni” egy-egy napot, helyette szinte végig olvashattuk mindkét szereplő napi útvonalát, kikkel beszéltek, mit tudtak róla, milyen kapcsolatuk volt, hova mentek, mit láttak, milyen berendezés volt, mit tudtak róla, régi, új, milyen színű…

Talán itt kanyarodnék vissza az elejére. Mert voltak olyan pillanatok, amikor a lazaságot kerestem a regényben, és az írónő saját stílusát, hangját. Amikor a szereplő egyszerűen csak van. De be kell látnom, hogy ez nem talán nem is illett volna a krimihez, és nem is kellett volna ilyen üresjárat, „lelkizés” a szereplők részéről sem, mert az valószinűleg megtörte volna a történet ívét, tempóját. A regény ennek ellenére is szerencsére tele volt élettel, ahogyan a szereplők is – még a mellékszereplőket sem nevezném tucatnak, – és könnyű volt együtt érezni velük. Igyekszem elfogadni, hogy mindannyian másképp képzelünk el egy regényt, és biztosan azért is éreztem a Lowdeni boszorkányhajszát ennyire profinak, mert nem bízott semmit a véletlenre, miközben egy élvezetes, pörgős olvasmány volt, amit végig lehetett izgulni.

A nyomozás szempontjából nekem már kicsit túl sok volt a csavar, és inkább eggyel kevesebbel beértem volna. Vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy pont a végén hiányoltam egy ütős csavart, mivel úgy olvastam végig a könyvet, hogy próbáltam a szereplőkkel együtt nyomozni, és az apró részleteket összeilleszteni. A közepétől eszembe jutott, hogy talán a gyilkos neve anagrammája lehet egy szereplő nevének, és már ilyen hasonlóságokat kerestem. Valamit, amit már talán az első oldalakon észre kellett volna vennem, de a regény közepén már mindenképp, akár egy elejtett megjegyzésből, egy kiegészítőből, vagy bármiből, ahova vissza lehet majd vezetni a végén az egészet. De ettől függetlenül nagy meglepetésként ért engem is a gyilkos kiléte, és alig várom már, hogy olvashassam a folytatást!

Látogassatok el Jud Meyrin írói oldalára, valamint a facebook oldalára is, és ismerkedjetek meg a többi kötettel is! Én is ezt fogom tenni! ;)