"Illindria, Revena országa gyönyörű hely volt, gazdag rétekkel, bőven termő földekkel és édes vizű folyókkal. Lakosai szerettek itt élni, hisz sosem kellett szűkölködniük semmiben, mindig volt minek az asztalra kerülnie. A kis csapat útja során bármerre is nézett, mindenütt végtelenbe vesző fűtengereket láttak, messze északnyugaton derengett csak halványan a Nessiri hegység körvonala. "
Mostanában egyre inkább hazai írók könyveit vettem elő, illetve vásároltam meg. Reménnyel kecsegtettek azok a könyvek, amiket eddig sikerült elolvasnom, eléggé különböző zsánerben, más-más íróktól, ezért amikor a fülszöveg alapján úgy érzem, megfog egy történet, akkor általában adok is neki egy esélyt. Ez nem volt másként Claire Robins – Sorsok tükre c. könyve esetében sem. Bár itt ki kell emelnem a csodálatos borítót is első körben, mert bármikor találkoztam vele facebookon, mindig csodáltam pár másodpercet, olyankor felnéztem az írónő oldalára is, követtem a könyv sorsának alakulását.
Azzal szeretném kezdeni, hogy valóban szükségünk van ilyen könyvekre, mint a Sorsok tükre, és egyáltalán a magyar íróközösségbe úgy érzem, kellenek ilyen emberek, akik valami teljesen újat akarnak megmutatni, egy új világot, ami igazán nem köthető semmihez. Igaz, vannak benne ismerős lények – az írónő is megjegyezte, nagy tisztelője Tolkien munkásságának -, mégis van benne egy adag kiszámíthatatlanság, egy olyan útra lépünk a karakterekkel együtt, ami teljesen ismeretlen és váratlan események szakítják majd meg. Még akkor is, ha volt egy sejtésem magáról a történetről – felmerült bennem a legelején a Gyűrűk ura és a Robin Hood, de még a Pán Péter is – teljesen mást nyújtott, mint amire számítottam.
“ Sokféle legenda terjengett a Hiúzról és az Árnyakról. Azt mondják, a Hiúz a sivatagi városokat járja vörös csuklyás köpenyében, és gyerekeket ragad el magával. Őket aztán a titkos táborába viszi, és ott mindenféle rituálékkal és főzetekkel halálosztókat nevel belőlük, akik aztán éjszakánként Árnyakként gyilkolják a rosszakat. Ez persze csak rémtörténet volt, amivel a rossz gyerekeket riogatták. Itt azonban, a nyomornegyedben mindenki tudta, kik ők valójában. A Hiúz valóban a sivatagi városokat járta, azonban nem rabolt el egyetlen gyereket sem. Az árvák és szegények közül választotta ki azokat, akiknek elég jó képességeik voltak. Gyorsaság, ügyesség, kitartás… Elég sokan választották a Hiúzt a nyomornegyed helyett. Ő aztán kitanította őket. Igazi Árnyakat nevelt belőlük.”
A könyv elején megismerkedünk a gyermek Nash-el, aki már akkor is elég tűzről pattant, ami a szívén, az a száján típusú kislány. A szülei meghaltak, majd egy távoli rokona kezdte el nevelni, a házába vitte, majd Albert halálakor, annak öccse, Ralph viseli tovább a gondját. Egy nemesi család, ami dúskál a pénzben, és nem érintkezik a pórnéppel. Hatalmas házuk van, szolgáik, de Ralph már nem olyan odaadó szeretettel viseltetik a kislány iránt, inkább mint egy megtűrt személyt tartja számon. Nash nem is érzi jól köztük magát, szívesebben tölti ideje nagy részét a szegényebb sorból származó Leoval, és arról álmodozik, hogy egyszer majd érte is eljön Hiúz és csatlakozhat az Árnyakhoz. Az események már az első oldalakon eléggé felgyorsulnak, menekülnie kell nagybátyja házából és valóban Hiúz csapata a halál torkából menti ki őt az utolsó pillanatban. Hosszú éveket tölt el mellettük, miközben ő is egy lesz közülük és különböző megbizatásokon, kalandokon vesz részt a társaival, hogy aztán visszatérjen az Oázisba, és újra szembe nézzen Ralph-al.
Nem szeretnék túl sokat elárulni a könyvről, igaz, ez amiatt is van, mert a könyv eseményeit túl hosszú lenne összefoglalni, és nem is egyszerű. A kalandok sora, az útjukon megismert emberek mind-mind alakítják a történetet, hozzátesznek, és Nash érzései is változnak idővel, egyre inkább felsejlik előtte a múltja, a családja története, titkaik.
Az írónő nagyon biztos kezekkel adagolta ezeket az információkat, ismertette meg velünk a szereplőket is. Mert Nash mellett még elég sok karaktert megismerhetünk, és általában az ő múltjukba, indíttatásukba is hol rövidebb, hol hosszabb leírásokkal enged bepillantást. A fogalmazás, a helyszínek, és a fantázia lények pontos leírása számomra talán a legfontosabb volt és maradandó élménnyel szolgált a könyv olvasása közben. Szinte kirajzolódott előttem egy zöld hegyes-völgyes térkép erről a világról, nem egyszer visszalapoztam a könyv első oldalára, ahol Claire Robins valóban egy kisebb térképpel is kedveskedett az olvasóknak, hogy könnyebben el tudjuk képzeln honnan hová vezet a szereplők útja. Annyira színes, és sok apró részletből, különböző tájakból tevődik össze ez a nagy kép, hogy akaratlanul is még többet akar belőle látni az ember. ( Emiatt is nagyon örülök, hogy nem zárta le az írónő egyetlen könyvben Nash történetét, hanem több kötetet is olvashatunk róla. ) Szerettem a pörgős harcjeleneteket, minden annyira életszerű volt, és a karakterek is teljesen egy összeszokott csapatként működtek, ahol mindenkinek megvolt a saját erőssége, feladata.
Amire érdemes odafigyelni az a központozás – szeretnék emellett elmenni, de íróként sem megy, mert minden párbeszédnél a szememet szúrta -, egy szerkesztő, egy korrektor, vagy akár más írók segítségét is igénybe lehetne venni, akik inkább szakmai szemmel nézik át a kéziratot, és segítenek elérni, hogy biztosan afelé dőljön a mérleg, amit az írónő szeretne átadni.
A szereplők.
Elég felemás érzésem volt a főszereplővel kapcsolatban, talán emiatt is hangsúlyoztam annyira, milyen sokat jelentenek a leírások és a világ bemutatása a könyvben. Olvasás közben végig bizonytalan voltam, kedveljem –e Nash – sőt, néha az Árnyakat is -, vagy sem.
Ahogy írtam is, a könyv Nash gyermekkorával indít, Albert halálával, Ralph-hoz kerül, aki nem szívesen látja őt. Pár napot időzünk a családdal, és már itt is eléggé érződik a köztük lévő különbség. Olyan mintha két akarat feszülne egymásnak. Nash akaratos, makacs, és gyakran megszólal akkor is, amikor nem kéne… Elhiszem, hogy ezzel a szívós, harcos énjét akarta szemléltetni az írónő, azonban olyan volt, mintha ez nem lenne megalapozva. Max. sejthetjük, hogy Albert halálával ő megint elvesztett egy szeretett személyt, gyászolja a férfit, és gyermekként ezzel a lázadással, felvágott nyelvvel jelzi a fájdalmat. De Ralph alapvetően sem szerette őt, egy koloncnak tartotta – még ezen kívül is volt egy oka, miért nem tűrte meg a kislányt -, de sajnos Nash sem az a simulékony fajta. Nem igyekszik szót érteni velük, kedveskedni, megérti őket, vagy megértetni magát, ehelyett felcsattan, bírálja őket… Tudom, ez most tényleg csak az én személyes véleményem, de a könyv olvasása során, néha lekezelőnek éreztem őt. Nem történt igazán nagy jellemváltozás, fejlődés, Nash ugyanolyan feleselős, saját feje után menős kamasz maradt. Nem is a vagyoni helyzete, a háttere az, ami szerintem megkülönböztette a többiektől, hanem ez a viselkedése. Tudom, a regényekben általában ezek a forrófejű viselkedések teszik különlegessé a szereplőt, illetve ezek terelik a cselekményt új útra és billentik ki, azonban nekem itt is most ezzel kellett „megküzdenem”, hogy ráhangolódhassak a könyvre. Talán ezért is esett meg velem most is, hogy előbb megkedveltem Ralph-ot és Derent, mint a főszereplőket. Túlságosan egyszerű számomra az a világnézet, hogy vannak jó és rossz emberek, és a rosszak a velejéig romlottak és veszniük kell. ( SPOILER. Az Árnyak ezt szó szerint veszik. ) Talán az írónő is érezte ezt, nem tudom, de a könyv végén már próbálta ezt a képet is formálni, ami nagyon sokat jelentett. Olvasás közben végig azon gondolkoztam, hogyha levágják egy kígyó fejét, akkor úgyis egy másik fej nő ki majd a helyén, és erről az Árnyak közt sem beszéltek. Valamint arról, hogy az emberek sem teljesen jók vagy rosszak, sőt amit az Árnyak tesznek az is egyfajta tisztogatás a saját értékrendjük szerint.
" Abban a pillanatban meghalunk, ahogy Árnyakká válunk, s mint a túlvilágon, itt sem számít senki előző élete, csak amit itt és most, ebben az életben teszel. "
A történet két mozgatórugója inkább Nash és Hiúz, de az írónő a mellékszereplők bemutatására is nagy hangsúlyt fordított. Szerettem bennük amennyire különbözőek voltak és tényleg volt szerepük, feladatuk a történet alakulása során. Közülük inkább Seth, Liam és Emeril került hozzám közelebb. Utóbbi annyira bölcsnek, nyugodtnak hatott mindvégig, tényleg olyan karaktertípusnak, ahová Nashnek is érdemes lett volna fejlődni a szertelen, nyugtalan természetével. Most az összképet látva, azt mondom, hogy érdemes lett volna több párbeszéddel érzékeltetni a karakterek közti ellentéteket, kapcsolatokat, vagy hagyni, hogy bemutassák magukat, meséljenek ők magukról. ( SPOILER. Például volt egy olyan jelenet, amikor úgy éreztem, jobban beleláthattunk Emeril és Hiúz kapcsolatába, utána ez elfelejtődött, ahogy Adrien és Nash között alakuló viszony (?) is, amiről egy ponton említést tesz Adrien, de nem emlékeztem, az mikor történt. Érdemes hangsúlyosabbá tenni azokat a „mérföldköveket”, vagy minimum visszautalni rájuk, amikor aztán bekövetkezik egy nagy horderejű dolog. )
Nagyon sokat tudnék még mesélni erről a könyvről, ahogy látjátok is, nagyon elgondolkoztatott, és őszintén dicséretre méltó, hogy az írónő vállalkozott arra, hogy kiépítsen egy ekkora világot. Biztos vagyok benne, hogy a következő kötet már ennél is színvonalasabb lesz, és megtalálja az egyensúlyt.
Keressétek fel a könyv facebook oldalát, valamint Claire Robinst bizalommal, és érdeklődjetek, hol tudjátok beszerezni a könyvet! Nagyon remélem, és kívánom, hogy minél több emberhez eljusson!
